Évek óta egyedül sínylődtem egy koszos cellában, mire eljött az a nap, hogy társaságot kaptam. Hallottam, ahogy az új vámpírt végigvonszolják a folyosón, majd nyílt a mellettem levő üres cella ajtaja és bedobták, mint egy rongybabát. Én a falnak támaszkodva ültem, onnan néztem el felé.
- Isten hozott. Dr. Whitmore nem tud betelni azzal, ahogy mi, vámpírok meggyógyulunk. Napi egy pohár vért ad, ami csak arra elég, hogy életben maradjunk. - Kezdtem bele a magyarázásba, hogy felkészítsem, mi várható itt, a kínzókamrában. Elszakadtam a faltól és a földön odamásztam a rácsokhoz, miközben újra beszélni kezdtem. - Szedd össze magad, közlegény. Enzonak hívnak. - Kezet nyújtottam.
Valahol itt kezdődött a barátságunk. De ne szaladjunk ennyire előre. Mire az Augustin társaság karmai közé kerültem, mondhatni, átlagos, rendes életem volt, még vámpírként is. Katona voltam, harcoltam a hazáért és mindenre képes voltam érte. Dr. Whitmore viszont épp a katonaságnál volt orvos és hamar rájött, hogy mi vagyok. Mire feleszméltem, már be voltam drogozva és végül itt kötöttem ki.
A napjaimat 10 éve a reggeltől-estig való kínzások, kísérleték töltötték ki. Dr. Whitmore mindenféle módon kínzott engem, addig a napig, amíg Damon meg nem érkezett. Onnantól felváltva voltunk a kísérleti alanyai, de őszintén mondom, hallani a barátom hangját a kínzások alatt... majdnem annyira borzasztó volt, mint átélni. Amikor Damon volt a soros, én csak fel-alá járkáltam a cellában, néha a rácsoknál álltam, néha a fülemre tapasztottam a kezem. Borzalmas volt.

Tipikusan az a fajta voltam, aki nem tudta egyszerűen befogni a száját. Másrészt Damont már az első pillanattól fogva közelebb éreztem magamhoz. A Sors-társam volt, aki osztozott mindenben velem. Így hát eldöntöttem, hogy nem hagyom, hogy feladja.
- Érdekel a sport, Damon? - Míg én a rácsoknál támaszkodtam, ő a másik cellában a földön hevert egy kiadós kínzás után. Nem válaszolt. - Engem sem. Bármi más hobbi? Jó borok? Utazás? Autók? - Vártam, hátha rákap valamelyik témára. - Én a Jaguárért vagyok oda. A Cabrioért, amivel az ember vasárnaponként le akarja nyűgözni a csinos lányokat. Csináltál már ilyet?
- Egyszer-kétszer... - Nyöszörögte halkan.
- Ugyan. Ennél biztosan többször.
- A lány, akinek csaptam a szelet, inkább a lovashintót szerette. - Elgondolkodtam erre a válaszra és kissé el is mosolyodtam.
- Csak egy lány volt?
- Nem találkoztam hozzá hasonlóval.
- Akkor jogos. - Biccentettem egy aprót. Hallottam a nyöszörgő hangját, ahogy helyezkedik, majd megszólalt.
- Na és te? Voltak csinos lányok?
- Túl sok, hogy számon tartsam. Illetve... volt egy. Maggienek hívták.
- Hol ismerted meg? - Röviden felnevettem a kérdésére.
- Ezen a szent helyen. - Mondtam. - Dr. Whitmorenak dolgozott.
- Oh, csodás...
- Oh, az volt. Nagyon is. Kedves volt hozzám. Itt ült a folyosón és jegyzetelt, miközben megfigyelt.
- Ezért szerettél bele? - Kérdezte gyanakvóan.
- ...és lélegzetelállítóan szép volt.
- Ahha...
- Ne értsd félre, ő nem vett részt a kínzásban és a kísérletekben. Sőt, sokáig azt hitte, Dr. Whitmore nem tesz mást, csak megfigyeli a viselkedésemet. Nem volt szívem elárulni neki. Örültem a társaságának, érted? Amikor végre rájött, mi folyik itt, nem tudta elviselni. Azt mondta, hogy sajnálja. És elment. - Nem ez volt az igazság, de nem akartam túlságosan belemenni.
- Hát, tudod... amúgy sem jött volna össze. Te vámpír vagy, ő ember... kezdettől halálra volt ítélve a dolog.
- Lehetnél kicsit optimistább is.
Kínunkban egymásra mosolyogtunk. Ekkor pedig nyílt az ajtó és hallottuk, hogy Dr. Whitmore megérkezett és a célja nem volt más, mint valamelyikünket újból kikészíteni.

Évente egyszer kijutottunk a kínzókamrából azért, hogy Dr. Whitmore cirkuszi bohócokként mutogasson minket és azt, hogy mire jutott a kísérletekkel. Élet nem sok volt bennünk, küzdeni aligha tudtunk volna.
És belém hasított a felismerés. Kitaláltam a tökéletes tervet, amiben nem lehetett hiba.
- Az a helyzet a napi vér adagunkkal, hogy alig elég egy vámpírnak a túléléshez. Viszont, ha egy vámpír két adagot inna minden nap egy éven keresztül, meg tudna erősödni. Szóval mire elérkezik a Szilveszter, az a vámpír képes lesz küzdeni.
- Biztos, hogy sikerülne...?
- Biztos, hogy csak a segítségeddel sikerülhet. Csak döntsük el, melyikünk legyen az. - Sóhajtottam. - Rendben, Damon, kő-papír-ollóval fogjuk eldönteni. - Végül eldőlt.
- A papír befedi a követ.
- Hát legyen. Te nyertél, te vagy a főnök. Tessék, az adagom. 364 napunk van rá, hogy felkészítsünk. Proszit. - Azzal átcsúsztattam az ő cellájába a poharamat.
- Proszit! - Azzal megitta.

1958. december 31. Ez a dátum lett volna a szabadulásunk időpontja. A nap, amikor végre kidughatjuk a fejünket a világba, bosszút állhatunk és végre tovább léphetünk. Minden jól ment. Mondhatni.
- Hölgyeim és uraim, mindjárt éjfél és szerintem jó lenne, ha az új évet egy pohár vámpír vérrel köszöntenénk. - Dr. Whitmore kinyitotta a cella ajtaját. A kezünkön bilincs volt, amit én, mivel eléggé legyengültem, nem tudtam volna eltépni. Azonban ahogy Damon kijutott a cellából, ő le tudta szedni magáról. Dr. Whitmore nem kicsit lepődött meg, sőt, meg is ijedt. Damon a vérét vette, a vendégek, a bámészkodók sikítva rohantak ki a házból. A nagy fejetlenségben azonban egy gyertyát is levert valamelyik, így tűz ütött ki. Damon, nem törődve ezzel, még több erőt gyűjtött, néhány bent maradt vendéget kíméletlenül megcsapolt. Vagy csak kitörte a nyakukat, hogy ne legyenek útban. Tele volt energiával. Öröm volt nézni, ahogy küzd. A tűz viszont egyre jobban terjedt.
- Damon! Ki kell jutnunk innen! Most azonnal! - A cellámhoz sietett és megpróbálta a rácsokat kiszedni. Verbénával volt átitatva, így semmi esélye nem volt. - Gyerünk! Sikerülni fog! - Bízni akartam benne. Az erejében. Abban, hogy nem hagy cserben.
Amikor sokadjára sem sikerült kinyitnia a cellát, hátrébb lépett és rám nézett. Bizonytalan volt és kétségbeesett. Nem tudta, mit tegyen. Döntenie kellett.
- Sajnálom, Enzo... - A fejét rázta, a szemei csillogtak.
- Damon, kérlek...! - Hátrált. Egyre jobban. Aztán lehajtotta a fejét és mikor újra rám nézett, már nem volt önmaga. Kikapcsolta az emberségét. - Ne, ne, ne... ne hagyj itt, Damon... - Hitetlenkedve bámultam rá. Nem ilyennek ismertem meg az elmúlt 5 évünk alatt. - Damon, kérlek! - Nem tudtam elfogadni, hogy a barátom fogja magát és cserben hagy. - Damon! Ne hagyj itt!! - Kiabáltam, de mindhiába, ő kisétált a házból, majd becsukta maga mögött az ajtót.



Az életem később sem lett nyugodtabb, vagy békésebb. De Bonnie Bennett, a boszorkány, akit megismertem: színt hozott a koromfekete világomba. Szerelmes lettem, életemben másodjára. Azt akartam, hogy ez az utolsó legyen, de sok-sok akadály gördült elénk. És még többet kellett legyőznünk. Az ember vajon meddig képes ezt csinálni? Bonnie… meddig képes kitartani amellett, hogy mindig mást helyez előre, saját maga helyett? Élet ez így egyáltalán? Sokszor megkérdeztem volna tőle, de nem tettem. Ő ilyen volt és én így szerettem bele. Ő az én önfeláldozó boszorkányom.
Elragadott tőle a sors: Damont és engem újabb kaland várt. Gyilkosokká lettünk újra és azt tettük, amiben a legjobbak voltunk. Öltünk. Nyomokat hagytam, hogy Bonnie tudja, én még önmagam vagyok, ám Damon… ő érzések nélkül csinálta mindezt. Könnyebb volt így neki, de én soha többet nem akartam kikapcsolni. Egy vámpír olyan állapotban túl sok hidat égethet fel maga mögött és ha nincs, ki visszarántsa: az örök nyomorúságban ragad.
Sybil gúnyt űzött belőlünk. Választásra kényszerítette: én vagy Damon. Mindketten fontosak voltunk neki, így vagy úgy, de kötődött hozzánk. Ki éljen és ki haljon meg? Engem választott, engem akart megmenteni: de a játékszabályokat nem ő írta.
Ám túléltem és Damon is. Ezúttal.

Az Ördöggel való játszmázás közben csak Bonnie adott reménysugarat. Boldog akartam lenni vele. Úgy volt, beveszem a gyógyírt és emberré válok érte. Kettőnkért. Aztán Damonéknek jött egy terve Lucifer ellen, ami használhatónak tűnt. Telefonon beszéltek, így én hivatalosan nem hallhattam a tervet. Bonnie őrlődött, mihez kezdjen.
- Szóval Elena itt van – A szoba felé pislogtam, ahol a koporsó is van. – Őmiatta vetted meg a házat.
- Elhozattam a brooklyni raktárból, miután Damonnel eltűntetek. A biztonság kedvéért. – Miközben beszélt, látszott rajta, hogy agyal.
- Hallottam a beszélgetésed Damonnel. – Könnyítettem rajta, kimondtam helyette. Nem így akartam, de muszáj volt előrébb hoznom ezt a kényes témát.
- Igaza van. Most nem szabad önzőnek lenni. Lucifer legyőzése a legfontosabb. – Körbenézett. – Olyan közel vagyunk ahhoz, hogy megkapjunk mindent, amit akarunk… itt van előttünk. – A mosolya grimaszként hatott, de nem korholtam meg érte. Tudtam, mire gondol, mit érez. – És nem kaphatjuk meg.
Kitártam a karjaimat és magam felé intettem.
- Gyere ide, Love! – Odalépett hozzám és szorosan átöleltem. Bújt hozzám, én pedig magamba szívtam az illatát. Érezhettem volna úgy, hogy lemond a boldog jövőnkről, de nem volt igaz. Jövőnk csakis akkor lehet, ha eltűntetjük Lucifert és senki sem zavar minket többé.
- Sosem kaphatom meg, amit én akarok. Mindig feladom… mindig azt teszem, ami helyes. – Lassan elszakadt tőlem és felnézett rám, amolyan keserédes mosollyal az arcán. – Mindenki másért. – Mintha könnyeket láttam volna csillogni a tekintetében. Megsimítottam az arcát.
- Meg akarod tartani a gyógyírt? – Kérdeztem, de a fejét rázta.
- Nem. Segíteni akarok. Luciferen akarom használni, csak… szívás. – Vizslatott, mintha csak azt kérdezné, haragszok-e rá.
- Nos, az önzetlenséged tesz azzá, ami vagy. – Rámosolyogtam. – És én melletted leszek, bármi is történjen.
- Sajnálom, hogy beígértem a jövőnket, amit talán sosem kapunk meg.
- Bonnie. Akkor is szeretni foglak, ha vámpír maradok – Szerettem őt, nem volt kérdés. – Még mindig lehet jövőnk. – Maximum az én szívem hasad majd meg, ha ő eltávozik az élők közül öregsége révén… de ezt már csak magamban tettem hozzá.
Nem sokkal később a ház kivetett magából. Hirtelen és érthetetlen módon. Elkezdődött a pokol, amire nem volt egyikünk sem felkészülve.
Éreztem a szúrást a hátamban, majd a mellkasomban. A fájdalom pillanatok alatt nyílalt bele mindenembe, ahogy a szívemet a kezébe zárta Stefan. Az arcom eltorzult és még képes voltam egy pillantást Bonniera vetni, mielőtt… meghaltam volna.

Mondtam már, hogy Stefan és én mennyire nem jöttünk ki jól sosem? Okozta már a halálomat, de bevallom, akkoriban én provokáltam ki. Azt akartam, tegye meg és számoljon el utána a lelkiismeretével: nézzen Damon szemébe, és próbálja elrejteni a titkát, hogy megölte a legjobb barátját. Engem.

Ezúttal a halálom véglegesnek tűnt: az első pillanatokban. Ami ezután következett, arra nem számított talán senki. Bonnie fájdalma, az irántam érzett szerelme és boszorkány ereje létrehozott egy dimenziót nekem. Élet és halál közt kezdtem lebegni, de sokáig nem tudtam kapcsolatba lépni vele. A sors iróniája, hogy pont Lucifer segített neki megtalálni az utat hozzám. Az a lény, aki miatt minden történt.

- Mit akarsz csinálni, Love? – Fájt, hogy nem érhettem hozzá. Eleinte azt akartam, engedjen el és éljen nélkülem, boldogan, de hamar beláttam, hogy ez nem fog működni. Mindkét barátnője megtalálta a boldogságot, és ő, aki a legtöbb áldozatot hozta, nem…? De féltem, sőt, rettegtem attól, hogy pont miattam hoz majd újabb áldozatot.
- Visszahozlak, Enzo. Megígértem és be is tartom a szavam, kerüljön bármibe – Határozott volt és nem tűrt ellenkezést, mégis megtettem volna. Nem tetszett az a „bármibe” kifejezés.
Mi van, ha mindketten áldozatul esünk valaminek, miközben próbál engem visszahozni az ő világába?