„Happiness is as a butterfly, which, when
pursued, is always just beyond your
grasp, but which, if you will sit down quietly,
may alight upon you.”

Egy augusztusi éjszakán történt minden. Aznap, amikor a Perseidák meteorraj sorjázta a Földet. Szerettünk kimászni a tetőre és onnan fürkészni az éjszakai égboltot, hullócsillagokat bámulva. Néha kívántunk is. Boldogok voltunk. Legalábbis a felszínen bizonyosan így volt. Kettőnk között azonban jó ideje ott lebegett kimondatlanul valami. Thaliának nem tudtam mindent megadni: mintha az ég nem akarta volna, hogy a boldogságunk teljes legyen. Egy apróságot egyszerűen nem akart megadni.
- Tudod, mit kívánok, Toby? – Kérdezte halkan, a csillagokat bámulva. Nem nézett rám, csak én rá. Hangjából egyszerre érződött ki a remény és a lemondás.
- Amit én. – Suttogtam, odafordulva hozzá. Fölé hajoltam lassan és lágy csókot leheltem a homlokára. Egymásra mosolyogtunk halványan ezek után, de az ő szemében könnyek csillogtak. Fájt így látni őt, de azt hiszem, minél görcsösebben akartunk valóban egy családdá válni, annál távolibb volt ez a kép. Nem volt egyikünknek sem baja egészségileg, minden adott volt, a baba mégsem akart összejönni. – Menjünk be, már hűvös van és későre jár – Végigsimítottam a karját, mielőtt felkeltem volna mellőle. Az ablakhoz másztam, onnan még visszapillantottam rá és a csillagos égboltra, mielőtt bemásztam volna a tetőtéri szobába.
Lefeküdtünk aludni, csendbe burkolóztunk, még jó éjszakát sem kívántunk egymásnak. Úgy éreztem, csendben haldoklunk egymás mellett; a kapcsolatunk. A gyűrű az ujjamon, mintha kezdett volna elkopni és az ő régi fénye is halványulni látszott. Habár amikor összeakadtunk egymással, mindenki azt gondolta, álompár lehetünk, kezdtünk rácáfolni. Még mindig emlékeztem arra a pillanatra, mikor először varázsoltam Thalia előtt. Megdöbbent.
Sosem volt tisztában a természetfeletti létezésével, inkább csak mesének tartotta a különféle legendákat. Viszont Én voltam az élő példája annak, hogy mindez igenis valóság. Tudom, hogy emberként nehéz volt megemésztenie és hajlamos volt a szőnyeg alá söpörni azt, ami voltam. Azt csak később mondtam el neki, hogy van egy átkom: vérfarkas génjeim vannak. Ezt már tudom, nem bírta elfogadni. Attól rettegett, hogy ölök, vér tapad majd a kezemhez és egy vadállattá válok. Hiába mondtam neki, hogy sosem ölnék, szándékosan főleg nem, de mintha nem is hitt volna nekem.
Szóval… csendben haldoklott a kapcsolatunk. Voltak jobb pillanatok, amikor tényleg boldogok voltunk, mint ez a csillaghullás – egy adott pontig. És voltak rosszabb időszakok, amikor a szívem meg akart szakadni.

Az életem boldog fejezete tényleg lezárult. Aznap éjjel, mikor éreztem, hogy a szívem meg akar szakadni, végül minden megváltozott. Egy betörő talált ránk, Thalia életveszélybe került, én magam pedig csupán arra tudtam gondolni, hogy őt megmentsem. Nem akartam ölni. De végül a dulakodás következtében akkorát ütöttem a férfi fejére, hogy azonnal meghalt. Az átkom utolért, több ízben is. Thalia képtelen volt elfogadni, hogy a férje egy gyilkos és egy vadállat egy személyben.
Végül elváltak az útjaink. Életem szerelmével elengedtük egymást – bár kérdés, hogy tényleg az voltam-e neki, ha nem tudott szemet hunyni a tény fölött, hogy őt védtem, és hogy emiatt igen, kiváltottam egy szörnyű átkot? De ez utóbbit még képes lehettem egy idő után kontrollálni. Míg az, hogy megvédtem őt… sosem fogom bánni.
Nekem tényleg életem szerelme volt ő, de örökké bánni fogom, hogy nem tudtam neki megadni mindent, amire vágyott. Kevés voltam neki.

Jól jött a környezetváltozás. New Orleans túl zajosnak tűnt a történtek után, és túl sok emlék kavargott bennem, mikor a Bourbon Street-en sétáltam végig, így hát eldöntöttem, bepakolok mindent egy bőröndbe és útnak indulok.
Az utam végül Mystic Fallsba vezetett. Állásinterjúra voltam hivatott egy eldugott iskolába, amit úgy neveztek: Salvatore Boarding School. Egy iskola a tehetséges természetfelettieknek. Hm, érdekesen hangzott és úgy éreztem, ez lehet az én új utam. Én nem tagadhatom meg önmagamat, nem hunyhatok szemet afelett, ami vagyok: vérfarkasboszorkány.
- Jó napot kívánok, Sebastian Snakelead – Kezet nyújtottam Alaric Saltzmannak, az igazgatónak, aki az egész intézményt vezette. Bár úgy hallottam, nem egyedül csinálta mindezt, viszont most ő fogadott engem. Hogy miért nem említettem a Tobias nevet? Egy részem el akarta felejteni azt, ami történt és új fejezetet nyitni az életemben.
Hát, így lettem csak simán Sebastian.