Bár azt mondhatnám, hogy az öcskös nyomdokaiba léptem, de sajnos nem így volt. Hiába voltam magányos, viszont nem a ripper énem jött elő belőlem. Nekem sosem volt olyan alteregóm… az csak Stef kiváltsága volt mindig is. Én más miatt voltam egyedül… ellöktem magamtól mindenkit. A napjaim meg voltak számlálva, csak azt nem tudtam, hogy mennyi van vissza. Farkas harapás. Átéltem már egyszer… viszont most más a helyzet. Nincs menekvés. Nem mehetek csak úgy oda Klaushoz, hogy segítsen. Nem, a büszkeségem sem engedi. Akkor már inkább a halál.
Ez a Parker gyerek mindig is egy bosszantó mócsing volt, de most aztán kihúzta a gyufát. Elenáról érdeklődött… megmondom őszintén felment bennem a pumpa. Azt a maradék erőt is arra használtam fel, hogy odamenjek hozzá. Megragadtam a ruháját, de nem is tudtam sokáig tartani, hiszen gyengének éreztem magamat. – De nagyra vagy magaddal! – Még, hogy egy kézlegyintéssel? Na, arra befizetnék… legyengültem, de azért nem vagyok annyira erőtlen, hogy hagynám neki. Mielőtt válaszoltam volna bármit is, megragadott. Nem mondom, azért az meglepett. Olyan erősen szorította a nyakamat, hogy még egy szisszenést sem tudtam magamból kipréselni.
A mondandójára csak a homlokomat tudtam ráncolni. Még, hogy Miss Queen… az a némber… Katherine. Ellökött magától, olyan gyorsan csinálta, hogy nem tudtam időben kapcsolni. Lehuppantam a földre, végül a postaláda fogott meg, ezáltal nem repültem ki az útra. Köhögve és kapaszkodva álltam fel a földről. – Ez most egy vicc, ugye? – Poroltam le a nadrágomat. – Mi vagy te? Valami irgalmas szamaritánus? – Bepöccentem… nem kicsit. Elvégre kioktatott ez a barom. – Hohó… nem, még azok is normálisabbak nálad. Esetleg a Mikulásra tudok még gondolni… bár, ahhoz meg túlságosan sötét vagy. – Közelebb próbáltam menni, hogy úgy folytassam. – Vagy inkább mondjam azt, hogy egy… – A mondatom végén érkeztem oda hozzá. – ...Öleb? – Haragos arckifejezéssel figyeltem őt. Egy-két másodpercig néztem csak. – Azt hiszed, hogy érdekel, bármi, amit mondtál. Jobb dolgom is van annál, hogy ezeken agyaljak. Ha már nem leszek, akkor megoldják a tárgyak szétosztását… nem izgat. – Széttártam a karomat, majd a végén a kabátzsebembe nyúltam. – Miss Queen így, Miss Queen úgy… ahogy hallom, nagyon az irányítása alá kerültél. Szégyen. – Ha eddig nem húztam fel, akkor lehet, semmivel sem fogom tudni. Persze nem az volt a cél, csak az idegességem levezetésének teljesen megfelelt, ha be tudtam szólni ennek a ficsúrnak. – Egyébként, ha ennyire kell a kocsim, akkor tessék… itt van. Vidd el! – A zsebemből elővett tárgyat lobogtattam előtte, majd egy mozdulattal elengedtem. A földre esett… – Nekem már úgyis hamarosan végem. – Vállat vontam és visszaléptem a postaládához, persze ha hagyta.

413 words ❀ American Idiot ❀ note: Parker...    ❀ kredit

Napját sem tudom, mikor találkoztam egy ismerős arccal. Persze tudom, hogy ha láttam is volna valakit, akkor is megkellett kérdőjeleznem, hogy egyáltalán ténylegesen azzal a személlyel beszélek, aki éppen előttem tartózkodik. Eddig mondjuk ilyen nem fordult elő… vagyis de… előfordult már. Pont ezért nem lehetek benne biztos. Haldoklom. Minden egyes perccel közelebb és közelebb jutok ahhoz a bizonyos ponthoz, ami után már nincs tovább. Egyszer csak becsukom a szemem és többé nem nyitom ki. – Heh… ebbe így belegondolni… nem volt lehetetlen. Most meg mi van? Lehet, hogy a holnapot már nem élem meg. – Felszisszentem a fájdalomtól, a teljes testem beleremegett. Képtelen voltam álló helyzetben maradni, így nem törődve azzal, hogy mennyire volt kosz a földön… lehuppantam.
Regenerálódtam, legalábbis a látszatot fenntartottam… viszont a pihenés egy jobb kifejezés arra, amit épp csináltam. Nem tartott sokáig az, hogy egyedül élvezhettem a saját magányomat… egy ismerős hangra lettem figyelmes. – Aaahhh… – A hang irányába fordultam és lesütött szemmel fogadtam az ismerőst. – Csak te hiányoztál! – A fejemet a falba ütöttem, aminek épp neki voltam dőlve. Nem akart kalamajkát csinálni és erre figyelmeztetett… mondhatnám, hogy nála ezt sosem lehet tudni, de nem voltam abban az állapotban, hogy bármit is tudtam volna csinálni ellene. Arra sem voltam képes, hogy vámpírgyorsasággal elmenjek tőle minél messzebb… így kénytelen voltam egy levegőt szívni vele. – Ezt jó tudni… Köszi! – Próbáltam udvariaskodni, de a szavaimból csak az iróniát lehetett hallani. – Öhm… – Mielőtt bármi mást mondhattam volna, már szinte a vesémbe látott… vagy csak látta rajtam, hogy nem vagyok jól… egyből felismerte, hogy mitől szenvedek. – Ügyes vagy… Sherlock! – Kezdett bosszantani, bár nem akartam balhét generálni… nem figyeltem inkább a mondandójára és csak néztem meredten előre. Azonban amint kiejtette Elena nevét a száján, nem bírtam magammal és amilyen gyorsan csak tudtam, felpattantam és megjelentem előtte. – Neked mégis mi közöd van hozzá, huh? – Szikrákat szórtak a szemeim… dühös voltam rá. – Mégis mit akarsz te tőlem? – Ha hagyta és nem ellenkezett, akkor megragadtam a ruháját mindkét kezemmel. Bámultam rá, figyeltem mit reagál a kérdésemre.

328 words ❀ American Idiot ❀ note: Parker...    ❀ kredit