Mindig minden fontos volt a számomra. A barátaim, a családom vagy éppen az értük hozott áldozat. Mégis most minden közül ez a legfontosabb.
Visszahozni Enzot.
Azt az embert, aki mellett magamat adhatom és egy olyan lényemet fedezhetem fel, aki építheti a jövőbeni Bonniet.
Meghallva hangját felpillantok rá, minimális mosolyra húzom az ajkaimat, nem kellene a túlzott aggodalmamat látnia.
- Hogyne lenne az, hisz… nemsokára velem lehetsz. – nézek rá Enzora utána pedig rendezem tovább a gyertyákat és eszközöket. Tudtam jól már előre, hogy nem lesz éppen könnyű menet meggyőzni, hogy „veszélytelen” az egész varázslat.
Pont a legfontosabb kérdést tudta feltenni. Beszéltem-e a barátnőimmel erről az egészről?
Emlékszem rengeteget haboztam, hogy elmondjam e nekik. Hiszen borítékolható volt az is, hogy akár ők is leszeretnének erről beszélni ám valakinek tudni kellett a dolgok buktatójáról. Egyelőre nem pillantok rá Enzora, próbálom jól megfogalmazni a mondandómat míg úgy teszek, mint aki nagyon el van foglalva a pakolással.
- Beszéltem velük, hisz tudják vissza szeretnélek hozni és erre kerestem a megfelelő segítséget. Varázslattal és bármivel. – nagyon reménykedem benne, hogy hangom magabiztosságtól duzzad és nem remeg, mint egy harmatcsepp egy levélen.
Nem adhatom meg magamnak a lebukás lehetőségét. Nem pont itt a siker küszöbén. Más nem is jöhet szóba. Kudarc nem létezhet. Most nem.
Hozzá szeretnék látni ehhez az egészhez, minél hamarabb kiránthassam az általam létrehozott síkról Enzot. Megszeretném végre ölelni, érezni azt az örömöt… amit kizárólag vele érezhetek. Következő kérdések jönnek.
- Nem lesz semmi baj, rendben? Nagyjából annyi következménye lehet, hogy kimerülök így valószínűleg elveszítem majd az eszméletemet. – próbálom nyugtatni, de belülről mardos már most a fájdalom. Az emlékek elvesztésének fájdalma. A talán apró és piciny közös életünk morzsái.
Szerencsémre viszont itt vannak a naplók ezek segíteni fognak utat mutatni. Talán még szerencsém is lesz és emlékezni is fogok.
Nem mondom, hogy kerülöm vele a szemkontaktust, rögtön lebuktatna, hogy van valami nagyon nagy buktatója ennek az egésznek, de szinte megkönnyebbülök, hogy a kezeimet nézi.
- Csak egy levél… neked, amibe leírok pár dolgot. Amit így éreztem, de… nem tudtam elmondani neked. Ne aggódj emiatt sem. – nem tudom melyikünket próbálom jobban nyugtatgatni. Őt vagy saját magamat. Megrázom a fejemet amikor azt mondja, hogy nem ér annyit. Oh, dehogynem! - Ne mondj ilyet. Nekem igenis mindent megérsz, Enzo. Érted? Nekem a minden vagy. Nem vagyok hajlandó lemondani rólad legyen bármilyen önző is a döntésem. – eszem ágába sincs lemondani arról, ami a kettőnké.
Miért is tennék ilyet?
Miért ne lehetne első az… ami számomra… számunkra fontos lehet? Lehetséges Enzoval szemben is önzés ez amiért nem engedem el. Ám évek óta a leges legjobb dolog az életemben ő maga.
- Bízol bennem ugye? Abban, hogy jól döntöttem? – kérdezem meg tőle határozottan és most bármennyire nehéz is számomra, de keresem a szemkontaktust vele. Mindennél jobban vágyom a karjai közé, hogy magához öleljen, de erre várnunk kell majd.
- Nincs olyan dolog, amit ne győzhetnénk le. Én így hiszem, hisz annyi mindenen keresztül mentünk már. Bármennyire is önző tőlem, de magam mellett szeretnélek tudni. Rendesen. – mosolygok rá és próbálom visszafolytani a könnyeimet. Amelyek csúfosan szeretnének feltörekedni, én magam pedig mély levegőt veszek. Most nem szabad sírni. Majd, ha ezen túl vagyunk és minden rendben van… akkor talán.

483 ••• youtube ••• note: Megjöttem hozzád     ••• kredit

Feszültnek érzem magamat, de ez rendben van… nem? Mármint mégis csak emlékek az ár… igen fontos és szép emlékek.
A tét pedig még nagyobb… Enzo élete, hogy újra éljen, köztünk legyen. Az aggaszt egyedül vajon mit fog szólni a végkifejlethez az én… szemszögemből.
Lehunyva szemeimet felsóhajtok és kicsit megrázom belül magamat.
Elég legyen Bonnie Bennett.
Soha nem volt egyszerű a sorod, sőt mindig bukkanók elé állsz, lépsz… felesel, de felállsz. Számtalanszor megtetted. Most is menni fog ez.
Egy kicsit nagyobb döccenővel indulsz, ennyi az egész.
Elrendezek mindent az asztalon, jelenleg a lakásban vagyok, ahol Enzoval ketten voltunk. Szétnézek, megnyalom finoman az ajkaimat, amelyek úgy érzem, hogy kiszáradtak.
- Rendben, kezdjük el, felkészültél Enzo ugye? – kérdezem meg tőle és elrendeztem mindent. Próbálom megteremteni vele a kapcsolatot a levél, ami neki szól be van már készítve. Ahogyan odahaza az enyém is.
Nem kellene elfelejtenem a legfontosabb részleteket, miszerint olvassam el a naplókat, próbáljak meg emlékezni és minél hamarabb Enzoval lehessek. Ám tudom jó, hogy bármi történjen ő mellettem lesz, ahogy a barátaim is.
Mély levegőt veszek, elhelyezkedem majd a gyertyák meggyulladnak a helyiségben.
Próbálok minél erősebb kapcsolatot létesíteni Enzoval, hisz át kell húznom az általam kreált dimenzióból.
- Lehet rázós lesz, de megoldjuk, rendben? Gyere, fogd meg a kezemet. Megkell találni a megfelelő pillanatot a mágiában, hogy átrántsalak magammal innen. Bármi történjék, ne engedj el. – mondom teljes komolysággal.
Ez lesz a legjobb, más lehetőséget nem találtam arra az eshetőségre, hogy miként tudjam kiszabadítani úgy, hogy ne kerüljön a pokolra örökre... csak arra a pár másodpercre amíg muszáj ott lennie.  Szinte nyelem a könnyeimet, nem szabad könnyeznem vagy sírnom. Most nem.
Épp eleget siránkoztam a naplók írása közben.
- Lehetséges, hogy elvesztem az eszméletemet. Egyszerűen hívd fel a többieket. Valamint olvasd el a levelet, amit az asztalon hagytam neked. Rendben? – mondom neki, hogy mielőtt bármit belekezdenénk vagy tennénk erről tudjon.
Tudom jól, biztos lesz kérdése, elég pillantását elkapnom. Magamhoz veszem a nyakláncot melyben vére van. Finoman simogatom meg a medált.

374 ••• youtube ••• note: Megjöttem hozzád     ••• kredit