To: Sierra

Sosem gondoltam, hogy bele fogok fáradni a halálom utáni létezésbe, de most, hogy az a nyomorult pecsét ehhez az istenverte testhez kötött, úgy éreztem, Lucifer ajánlata mégsem volt annyira jó alku, mint azt eddigi létezésemben gondoltam. Túl sok idő telt el így a számomra. Túl sok ideje nem tudtam kiadni magamból a fáradt gőzt, és túl sok feszültség gyűlt fel bennem ahhoz, hogy el tudjak vonatkoztatni mindettől. Ráadásul a halandó lelke nem szunnyadt teljesen. Éreztem, hogy még mindig, időről-időre neki próbál menni annak a belső ajtónak, amelyet szó szerint rávágtam, amikor megszálltam a testét. Olykor dörömbölt, máskor megpróbált beszédbe elegyedni velem, még az is előfordult, hogy imákat mormolt, talán nem is modern, hanem ősi nyelveken. Tényleg nyughatatlan volt. Még azt is mondanám, ez tetszett, mert sosem hagyta, hogy lankadjon a figyelmem. És éreztem mennyire gyűlöli, amiért nem tud kiűzni. Nem tudhattam, hogy tisztában van-e a pecséttel, amelyet a bőrére égetett az a különös varázsige, amit a társa kántált el, amikor megkötöttek. Én nem szóltam neki.Ám az is igaz, hogy van némi kiesett idő, amikor talán nem én voltam a tudatomnál, hanem ő. Más szempontból viszont ez a kérdés nem számított semmit sem, hiszen attól még én voltam a főnök. Abban a szobában maradtam, amit felhúztam neki a testében, hét lakattal zártam oda be, és az erőfeszítései ellenére, nem igazán volt esélye szabadulni. Mégis fárasztott már, hogy a körülményeim nem ideálisak voltak, és jó néhány szempontból akadályozta ez az egész a képességeimet is. Sokkal több energiát emésztett fel, például hogy visszajussak a sötét dimenzióba, így csak bizonyos időközönként tettem jelentést annak a kurv… akarom mondani a királynőnek. Az is túl sok mindent akart és legalább annyit is ígért, de nem teljesítette az ellentételezés feltételeit. Szemmel láthatólag nem is próbálkozott. Az egyetlen előnye, hogy hivatalosan neki esküdtem hűséget és dolgoztam, hogy éppen egy szirén nyomában kellett koslatnom, legalábbis a földön eltöltött időm egy részében; másban szabad kezet kaptam. Márpedig néhány, a dimenziók között sertepertélő démon állította, hogy az olyan nagyfokú mágiával létrehozott démoncsapdákat, mint amiket a halandóm bőrére égettek, a szirének képesek lehetnek eltüntetni. Nekem pedig jelenlegi helyzetemben ez éppen elég volt. Csak azt kellett kitalálnom, hogyan tudnám rábeszélni a szirént arra, hogy segítsen nekem. Mert nem voltunk éppen puszipajtások az első találkozásunk óta: kissé zokon vette, hogy elszaladt a vacsorája, pedig én már akkor is megmondtam neki, hogy jobban kellett volna figyelnie, hogy ne szökhessen el.

Mindemellett most éppen nem az ezüsthajú nyomában voltam, hanem McKinley-ben nézelődtem. Kerestem valakit, aki be tud juttatni a campusra, és az ottani könyvtárban, mert erre felé divat volt az okkultizmussal foglalkozni. Furcsák az emberek, ezt mindig is tudtam. Elég gyorsan találtam is egy lányt, kivel abból az apropóból elegyedtem szóba, hogy ő volt a pincérnő a kávézóba, ahová betértem – különösebbképpen nem rajongtam a kávéért, de egy egyetem környékén ez meglehetősen megszokott viselkedésnek számított, és jól passzolt a kutató álcájához is, amit felvettem. A leányzó persze nagyon segítőkész volt: megvoltak annak az előnyei, hogy egy meglehetősen sármos vadász arcát nyertem meg bónusznak a pecséttel együtt; és nagyon gyorsan elmondott elég sok mindent, ami az egyetem kapcsán érdekelt. Semmi különös dolgokról nem beszélt persze, de kiindulásképpen ezek mind jól jöttek. Már éppen az egyik tincsét csavargatta, hogy zavarát leplezze, miközben a szemébe a halandóktól jól ismert éhség költözött – pedig nem is tudják valójában mi az az éhség –, amikor egy furcsán ismerős ezüst hajkorona villant fel a látóteremben, majd alig egy perccel később a jól ismert, dallamos hang is megszólalt, amint mellém telepedett egy székre.

A tekintetem attól a pillanattól kezdve rátapadt, hogy észleltem a jelenlétét. Volt a szirénben valami, ami rendkívül vonzóvá tette, de általában annyival letudtam ennek a kérdésnek a nem-boncolgatását, hogy nyilvánvalóan izgalmasabbnak találtam, mint bármilyen halandót. A szavai hallatára akaratlanul is mosolyra görbül a szám sarka. Érzem magamon a pincérlány riadt tekintetét, mintha azt várná, egy másodpercig, hogy megcáfolom egy őrült idegen szavait, de mivel ez nem történik meg, inkább elviharzik. Az elsuttogott szavak hallatán az arca kivörösödik. Édes… engem azonban Sierra szvai egy pillanatig nem hoznak zavarba.

– Tudod, ha durván akarod, rajtam igazán nem múlik – búgom karcos hangom, a szám sarkából kiindult mosoly más éhes vigyorrá változott. Van abban valami kihívás a számomra, hogy éppen őt vegyem le a lábáról. Lustán vándorol végig az alakján a tekintetem. A nevem obszcén rövidítése hallatán élesen szívom be a levegőt, és egy pillanattal hosszabb ideig tartom lehunyva a szememet. Nem akarom leplezni egy pillanatig sem, hogy ez a becézgetés felháborít. Szóban azonban nem reagálok rá.

– Lássuk csak – gondolkodom el a másodperc töredékére – ha játszani akarsz velem, akkor az én szabályaimat kell követned – felelem a kávéscsészém mögül laposan, az asztalon elnyúló nőre pillantva, mint egy macska, aki azt latolgatja, hogy meddig húzza a kisegér idegeit, mielőtt felkapná a levegőbe és lenyelné. – Rengeteg ötletem van mindkettőnk szórakoztatására – egy egészen picit közelebb hajolok Sierrához, így még erősebben érzem az esőre emlékeztető illatát. – Ami az éhségedet illeti – mímelt sóhajt eresztek meg, miután kortyoltam a meleg italból – nem kellett volna elijesztened a lányt. Felőlem a tiéd lehetett volna – jegyzem meg semleges hangszínen. Különösebbképpen nem hat meg, hogy mikor fogyasztott el utoljára bárkit is, engem kevésbé határoz meg az éhség, nem csak az emberi test miatt, hanem az elkárhozott lelkem miatt is.

Egy másik pincérnő, idősebb és szemmel láthatóan elég furcsán méregeti a szirént és engem is, kihozza a futtában rendelt cappuccinot Sierra számára, majd amilyen gyorsan csak lehetséges távozik is. Valószínűleg a nevetséges kis ötletet megosztotta az egyetemista lányka a többi személyzettel. Nem különösebben hat meg mindez. Higgyék csak, hogy az ezüsthajúval egy furcsa, deviáns párt alkotunk, akiknél a legalapabb dolog a kikötözés. Igazából szórakoztat ez a fajta felütése a dolognak. Most már csak azt nem értem teljesen, hogy a szirén valójában mit akar tőlem, mert azt nehezen tudom elképzelni, hogy őszinte lett volna velem teljesen, és tényleg csak annyi a baja, hogy unatkozik és éhes. A tekintetem újra a mellettem ülő nőre függesztem és kissé oldalra billentem a fejem, a karjaimmal megtámaszkodom az asztalon, és fürkészve ismét végigmérem, miközben kezd formálódni egy gondolat a fejemben: – Mindenesetre elgondolkodtató, hogy utánam jöttél – cinkos félmosolyt villantok. – De kössünk alkut! – a szemeim kissé összeszűkülnek, és valami sötét költözik az íriszeimbe, a vigyoromba, egy kissé az egész kisugárzásom megváltozik. Nem is gondoltam, hogy ilyen egyszerű lesz a dolog, de ha már így alakult, ostoba lennék elengedni a lehetőséget.

1044 || like you || note: || kredit || inspirate by