Képek villództak sokáig a szemem előtt. Képek az életemből. A lányom és a feleségem elmosódott arca, láttam mindkettőjük hosszú szőke haját libbenni. Aztán ahogyan a fürtök vértócsában áznak a nappaliban és a hálószobában. Lilás foltok a fehér bőrön. Élettelen, fénytelen tekintetek. Kérdések, de nincsenek válaszok. Valami véglegesen változott meg akkor.

Az emberi életem utolsó pár hónapjára egyáltalán nem emlékeztem. Egy rendőr végzett velem, ebben voltam csak biztos. Már nem volt esélyem megmagyarázni a vérengzést és a magam mögött hagyott hullákat. Azzal a tudattal haltam meg, megbosszultam a feleségemet és a lányomat. Boldog befejezés jutott nekem... Legalábbis azt hittem.

Mintha kitépték volna a végtagjaimat, és az elmémet. Felfoghatatlan volt, miközben újra láttam az életemet, újra átéltem ahogyan meggyilkoltam azt a sok embert, köztük azt az elmebeteget, aki kivégezte a családomat. Ugyanazt a kéjes örömöt éreztem, annak ellenére is, hogy úgy éreztem, képtelen vagyok túlélni a fájdalmat. Nem tudom, meddig tarthatott mindez, és mikor ért véget, de egyszer csak vége lett és az Ördögöt követve újra életre keltem, megszabadulva a hústól és a csontoktól.

Évszázadok múltak el, miközben én semmit sem törődtem az idővel. A változás szele azonban a magamfajtákat is megérinti nagy ritkán, és ezekhez a változásokhoz általában nőknek van köze. Az én világomban sem volt ez másképp, miután a király meghalt. Egyetlen aprócska bökkentő volt a változással, mégpedig a röghöz kötöttség elviselhetetlen, viszketeg érzése, a bezártság kínzó tehetetlensége. Pedig én csupán azt tettem, amire az Ördög a halála előtt utoljára utasított. De a halandók, különösen a vadászok nem nézik az ilyesmit jó szemmel, ahogyan azt sem, ha belebújunk egy-egy társukba. A férfi, akit megszálltam vadász volt, azt hiszem Calebnek nevezték a barátai. Hogy mentsék az irháját, ahelyett, hogy megölték volna, amikor rájuk támadtam, pecséttel lezárták a kiutat számomra, így bent rekedtem a hús és a csontok között. Ráadásul ez az alak sem könnyítette meg a helyzetemet, nagyon erős volt a lelke, erősebb, mint sokan másoknak. Hosszú ideig küzdött, mire felszínre bukkanhattam. Akkor szöktem meg a vadászoktól és tűntem el a szemük elől, egy másik államba, az ország másik végébe.

A gondok persze ettől nem oldódtak meg teljesen, hiszen az én hús és csont börtönöm nagyon is akaratosnak bizonyult. Kemény hónapok voltak, amíg meg tudtam szelídíteni, legalább annyira, hogy ne bukkanjon fel egy nap többször is. Úgy tűnik, mostanra megtört, kezdi feladni a reményt. De persze, nem bízom el magamat, hiszen sosem lehet tudni, mit forgat egy nyomorult halandó a fejében, így az a biztos, ha szemmel tartom, miközben a saját dolgommal foglalkozom. Mert dolgom az mindig van.

Különös dolgokat hallhat egy démon, ha dimenziók között lépked át. Még akkor is, ha limitáltak a képességeim a körém zárult halandó test miatt, időről időre elhagytam az emberi világot, hogy visszatérjek a Pokolba a… nos, az úgynevezett királynőhöz, elvégre ő küldött az ezüsthajú szirén nyomába. Ám az a ribanc egyre inkább úgy tűnik, nem tudja, és nem is akarja betartani az egyezségünket: én szemmel tartom a kiszemelt alattvalóit, ő pedig levakarja a vadász bőréről a pecsétet, hogy ismét szabad legyek. Ennek a kínos helyzetnek az egyetlen előnye az a sok pletyka, amely megtalál, miközben információt szállítok. Azt rebesgetik, a szirének mágiája megtörhet egy olyan pecsétet, amivel engem is megkötöttek. Talán elkeseredett kezdek lenni a hosszú hónapok után, amit a hús és a csontok börtönében voltam kénytelen eltölteni, ugyanakkor a véletlenekben nem hiszek.