– Oké, itt tartsunk szünetet… nem pusztulhatunk bele a melóba… néha kell a pihenés is! – Mondtam, majd kimentem a friss levegőre, hogy kicsit kiszellőztessem a fejemet, azért a szünet nélküli munka árt a szervezetnek… hiába vagyunk benne épp egy nagy felfedezésben. Nem mentem túl messzire, csak annyira, hogy ne tudja meg senki, merre vagyok. Kimondhatom, hogy volt egy saját kis búvóhelyem, amit titokban tudtam tartani mindenki elől. Oda szoktam elvonulni, amikor magányra van szükségem. Zsebre tett kézzel álltam egy helyben és csak szippantottam magamba a levegőt. A tekintetem egy sörösüvegen akadt meg, mivel arra emlékeztetett, mikor még lőni tanultam. Sóhajtottam egyet, majd féltérdre ereszkedtem és a bokámhoz rögzített lövésre alkalmas eszközt elővettem. Apám fegyvere… ennyi év után is magamnál tartottam… összeborzoltam a szemöldökömet és mérges szemekkel néztem az üvegre. Szaporábban kezdtem venni a levegőt, feltápászkodtam, majd egy kisebb terpesz keretében a fegyverrel becéloztam a tárgyat. Nagy levegőt vettem, és ahogy kifújtam azt, úgy húztam meg a ravaszt… egy pillanat alatt lett az üvegből ezer darab. Ahogy elsütöttem a fegyvert, a hatalmas hangja zengett a fülemben. Egy pillanatra mintha apám hangját is kezdtem volna hallani… – Ügyes vagy! – Fordultam meg és a fa melletti bokorból áradt ki az az ismerős hang. Egyszer csak megjelent előttem kiugorva a rejtekhelyéről. Egy szellem… meglepődtem… sőt egyfajta sokk fogott el miközben közeledett felém… próbáltam hátrálni, de lefagytam… – Semmi baj, nézd, mutatom, hogy kell! – Megfogta a kezemet és együtt lőttük le a következő célpontot. Egymásra pillantottunk. – Látod, így! – Csak bámultam rá, ahogyan ott állt mellettem. A jelenet a lőgyakorlataimra emlékeztetett, bárhogy is próbáltam titkolni, előle nem lehetett… gyerekként egy veszélyes tárggyal a kézben… csoda, hogy nem szidott le amiatt… bár valahogy nem volt meglepő, hogy vágytam is az eszközre. Az a rengetek történet, amiket mesélt, a katona éveiről. Csillogó szemekkel figyeltem minden egyes szavát. Szép idők voltak… viszont minden megváltozott mikor elértem a huszonöt éves kort. Az orvosok a diagnosztika alapján leukémiát állapítottak meg anyámnál. Egy év alatt el is vitte a betegség… legalábbis ezt hitette el velem mindenki… a Testvériség világított rá a csúf igazságra… anyám halálát apám okozta… és semmit nem is sejtettem az egészből… Apám egy szörnyeteg volt, mondjuk ki pontosan mi féle is… egy VÁMPÍR…
Azelőtt nem is tudtam a természetfeletti lények létezéséről. Addig a napig, amig Denise-t egy szörnyeteg karmaiban nem láttam. Azon a napon pont gyakoroltam szokásosan és egy sikolyra lettem figyelmes. A fegyverben sosem volt igazi lőszer… mindig fa golyókat használtam, de talán ez volt a szerencsém… amint megpillantottam a gonoszt és Denise-t, gondolkodás nélkül eresztettem bele pár golyót a férfi hátába, majd úgy dőlt el, mint a krumpliszsák. Denise-hez siettem, de nem igazán volt magánál. Két lyuk volt a nyakán és folyt belőle a vér. A könyvekből tanulva csak a vámpírokra tudtam asszociálni… egyszerűen sokkolt a helyzet, nem hittem a szememnek, hogy léteznek ilyen lények. A karomban tartottam a lányt miközben a lábammal a hátára fordítottam a halott szörnyet és akkor derült ki számomra, hogy ki volt Denise támadója… a saját apám akarta őt megölni…
Sosem fogom tudni elfelejteni azt az arcot, ahogy a férfi sápadt tekintettel nézett mereven az ég felé… Egy autó jelent meg szinte a semmiből és öt ember szállt ki belőle… mint kiderült ők voltak az Ötök Testvériségének a tagjai. Megkértek, hogy tartsunk velük… nem szerettem volna, ha Denise-szel történne valami, így elfogadtam az ajánlatukat. Útközben elmesélték, hogy már régóta figyelték az apám tevékenységeit. Kiderült, hogy szerencsejáték függő volt és rengeteg adósságot halmozott fel, amit nem tudott kifizetni, a büntetése pedig az volt, hogy vámpírrá változtatták. Elmesélték, hogy ő babonázta meg az összes orvost ahova anyát vittük… tehát így tudta meghamisítani az eredményeit… mivel igazából egészséges volt, mint a makk. Apám jól keverte a lapjait és anyámat használta fel vérbanknak. Erre a következtetésre jutottak. A történet hallatán leesett az állam… Szótlanul ültem egész idő alatt, amig oda nem értünk a főhadiszállásukra. Az épületen belül Denise sérülését ellátták, nekem pedig mindenféle vizsgálaton kellett átesnem, persze amint helyrejött Denise neki is át kell esnie azokon. Sikerrel vettem az akadályokat és befogadtak közéjük, mint Vadász. Valamiféle jelet is kaptam, a vadász titulus mellé, bár nem tudtam hova tenni ezt a szimbólumot. Bevallom őszintén nem is nagyon foglalkoztam vele, mivel az egyetlen személy mellett szerettem volna lenni. A vizsgálatok után azonnal a lány kórterme felé rohantam. A helyiségbe lépve az ágya melletti székre ültem. A kezeit fogtam miközben figyeltem, ahogy alszik. Ott akartam lenni, amikor felkel. Nem telt el öt perc és már nyitotta is ki lassan a szemeit. – Hála istennek, hogy semmi bajod! – Boldogság fogott el, a történtek láttán. Örömkönnyeket hullattam, miközben az arcomhoz szorítottam a kezét. – Aggódtam érted! – Mondtam neki, majd a szájára kezdtem figyelni, mivel láttam rajta, hogy mondani szeretne nekem valamit, viszont amit hallottam, azt nem tudtam hova tenni. – Fiam, mit csinálsz? Ébresztő! – Suhintott a kezével. Azzal az ütéssel visszazökkentett a valóságba, újra a búvóhelyen találtam magamat. A szemeimet megtöröltem, mivel könnyes volt az emlékek hatásától. Apámra pillantottam, akinek a jelenléte egyre csak halványodott… ahogy eltűnt, úgy pillantottam meg egy lányt a távolból – Dinnie? – Engem keresett, amilyen gyorsan csak tudtam guggoltam le, hogy ne vegyen észre. szerencsére a bokor megtette a hatását és jól eltakart. Leültem a földre és vártam amig távolodik tőlem. Közben elraktam a fegyvert, körülnéztem, hogy tiszta-e a terep és amint annak ítéltem, visszaindultam a laborba.