-Köszi doki, máris jobban vagyok. - vereget vállon, majd megy is tovább. Alaposan elverték most, nem hiszem, hogy annyival jobban lenne, elvégre csak feltörtenítettem a sebeit és letapaszoltam, amit lehetett. De valószínűleg erősnek akarta mutatni magát csak tudnám miért? Én nem nevetném ki vagy bármi ilyesmi, elvégre egy orvos vagyok. Az a dolgom, hogy ellássam a beteget. Legalábbis itt az underground fightoknál elég sokan megsérülnek a meccsek miatt.
Mindig is szerettem segíteni másokon, emiatt sokan mondták, főleg a szüleim, hogy orvosnak kéne elmenjek. Ám egy nap ez a segítő készség lett a végzetem.
Tizenkilenc éves lehettem, amikor egyik nap haza fele tartottam a suliból. A rövid utat választottam, így szükősebb utcákon és sikátorokon keresztül haladtam át, amikor megláttam, hogy két fegyveres férfi bántani akart egy nőt. Azt hiszem ilyenkor a normális ember vagy ott hagyta volna őket vagy segítséget hívott volna, de én hirtelenjében nem tudtam rendesen gondolkodni és végül én magam akartam segíteni. Ennek az lett vége, hogy az egyik tag meglepettségében meglőtt engem. Kellett pár másodperc, mire felfogtam mindent, hiszen az agynak is fel kell ezt dolgoznia, a fájdalmat. A két férfi persze meglépett, azt még láttam és fel tudtam fogni. A nő ide jött hozzám, majd próbált észnél tartani, hogy ne ájuljak el. Még érzek valami fura, fémes ízt a számba, amit végül le kell nyeljek. A sebem azonnal gyógyulni kezd, mintha megsem történt volna az a lövés, viszont mielőtt bármit is kérdezhettem volna, most a nő öl meg.
Amikor ismét magamhoz térek, a fejem és a nyakam rettentően fáj, bár ezt inkább amolyan "phantom fájdalomnak" lehetne mondani, mert amúgy semmi bajom nincs. Nem érzek semmilyen sebet vagy puklit vagy bármi jelét annak, hogy meg lennék sérülüve. Amikor körbe nézek, még mindig ugyan abban a sikátorban vagyok. Megnézem a telefonomat, már rég otthon kellene lennem és volt pár nem fogadott hívásom is. Ekkor a nő visszatért és nekem dob valami műanyag tasakot amiben vörös lötty van. Mivel nem igazán értem, hogy mégis mi folyik itt, elmagyaráz nekem mindent. Röviden két választásom maradt, vagy nem iszok emberi vért és akkor holnap ilyenkorra meghalok, vagy megiszom és vámpír leszek. Természetesen nem akartam meghalni, már csak a családom miatt sem, így végig csináltam az átváltozást. Ez volt a nő köszönete, hogy megmentettem, de egyben a büntetése, hogy meggondolatlanul cselekedtem. Azt hiszem, hogy ez egy igen csak súlyos lecke volt számomra, amit a mai napig nem felejtek el.
A nő, akiről végül kiderült, hogy Shiori a neve, segített nekem kontrolálni a vér iránti éhségemet, illetve minden egyes dolgot, amit tudni kell vámpírként. Még egy ékszert is szerzett nekem, hogy tudjak a napon járni, mint eddig is, ám azt nem árulta el, hogy hogyan sikerült neki. A családom persze nem tud ezekről, és nem is szeretném, ha megtudnák ezt.
Egy idő után, feléledt a vámpír képességem is, amivel láttam mások betegségeit vagy az esetleges beteségeit. Ekkor határoztam el végleg, hogy orvos leszek. Szerencsére mondhatom azt is, hogy okos gyereknek születtem, így nem is kellett annyira megerőltessem a tanulást sem, maximum az egyetemi évek alatt. Elvégre azt nem lehet elbohóckodni, főleg nem orvosi gyakornokként.
Ugyan Japánban születtem, de mégsem ott végeztem el a sulit. McKinley-be jöttem tanulni és utána pedig az ottani kórházban kezdtem el dolgozni. A szüleim eléggé aggódtak eleinte, hiszen elég messze van Japántól, még a kishúgom is eleinte kérlelt, hogy ne jöjjek ide. Ám én úgy voltam vele, hogy egyszer úgyis önállósodni kell. Nem mondom, hogy könnyű volt, sokszor éreztem honvágyat, de idővel meg tudtam szokni.
Felmerülhet bennetek a kérdés, hogy mégis mit keresek underground helyen, ha a kórházban kezdtem el dolgozni? Nos, erre eléggé egy egyszerű a válasz, nem tetszett egy idő után a környezet és közeg amiben voltam.
Eleinte mindenki imádott, a páciensek és a kollégák is, hogy milyen ügyes és tehetséges vagyok. Aztán egyszer rákérdeztek, hogy mégis honnan tudom kinek milyen baja van, de nem válaszoltam erre, valahogy mégis megtudták, hogy a vámpír képességem miatt és miután ezt megtudták, máshogyan kezdtek el viselkedni velem, illetve a véleményük is más lett. Egyszer -véletlenül-, kihallgattam egy beszélgetést is, miszerint a képességem nélkül nem is lennék jó orvos. Nem tetszett nagyon ez a dolog, így kötöttem ki itt, Denverben és ezen a helyen.
Nekem ezzel nincs semmi bajom egyébként. Esti és kora hajnali meló, így általában délelőtt aludni szoktam, de vámpírként ez nekem nem annyira rossz. Ugyan családi örökség miatt van olyan ékszerem, amivel nappal is mászkálhatok az utcán, de nekem az éjszakai élet így egyszerűbb valamennyivel.
Egy jó pár éve itt vagyok, viszont csak az utóbbi pár hónapban kezdtem el megszeretni a helyet. Illetve nem is így fogalmaznék… Szimplán csak felkeltette az érdeklődésemet valaki. Valaki, akiről egyébként nem nézném ki, hogy ide valósi. Túlon…más aurája van, mint a többi boxolósnak, akik itt harcolnak. Persze nem az én dolgom ezt eldönteni, hogy ide valós vagy sem, mindenki a maga belátása szerint tesz.
Mivel jelenleg nincs több munka, így gondoltam egyet és kimentem egy sétára, körbe nézni, hogy most mi folyik odakint. Elég nagy tömeg van, biztosan megint lesz valamilyen bunyó.
-Ééés a mai este fénypontja, amire mindenki várt! Köszöntsék az újdonsült bajnokunkat, aki nem olyan rég tette be a lábát, de már több nyeresége van, mint a régi veteránoknak! Nagy tapsot kérek Luuuuu Zehnyaaaa-nak! - mondja fel nagy lelkesen a bemondó, és a névre felfigyelek én is.
Megállok egy olyan helyen, ahonnan tökéletesen rálátok a pályára ahol a bunyó fog történni. A megszokottnál ő kicsit alacsonyabb, viszont jól kidolgozott a teste, fürge és taktikus. Látszik rajta, hogy az agya nincs izomból és gondolkodik, nem csak püfölni akarja az ellenfelét. Mindemellett be kell vallani, hogy rettentően jóképű is. Még férfiként is beismerem ezt.
Egy kis ideig nézem a harcát, majd végül visszamegyek az én kis kuckómba. Leülök a székemre, majd az asztalomra könyökölök és fejemet a kezeimre támasztom. Nem tudom mi van velem mostanában, de ha meglátom őt, akkor mindig hevesen kezd el verni a szívem… Nincs jó hatással rám az az ember…