Nem mondhatnám, hogy egyszerű életem volt. Eleve nagyon sokáig nem tudtam, hogy ki is valójában az apám, ugyanis a születésem után nem sokkal, amint tudott, anya elköltözött Busan-ból, sőt magam Dél-Koreából is. Floridába menekült, hogy minél távolabb legyen apámtól.
Amikor már idősebb voltam, végre mesélt nekem róla. Első szerelme volt és eleinte minden tökéletesnek tűnt. Udvarias, kedves, vicces és jó hallgatóság volt, így persze, hogy teljesen elcsavarta anyám fejét, a szerelem pedig néha vak, nagyon az. Sajnos későn kezdte el észrevenni a jeleket, hogy a biológiai apám nem teljesen az a személy, akinek kiadta magát. Egyre erőszakosabb lett és birtoklómániásabb, plusz marha féltékeny is. Ezekkel talán még lehetett volna kezdeni valamit, de édesanyám hiába beszélte ezt meg ezerszer apámmal ő továbbra is folytatta, míg egy nap meg is ütötte ismételten egy féltékenységi rohama miatt. Anya ekkor jött rá, hogy véget kell vetnie ennek a kapcsolatnak a saját épsége érdekében, de apám nem fogadta jól ezt a hírt.
Sokat veszekedtek emiatt, folyton zaklatta anyámat és az egyik este, amikor a szülei nem voltak otthon, betört hozzá és megerőszakolta.
Ez után kilenc hónappal később, megszülettem én.
Anyám mindent megtett, hogy apám elől ezt titokban tudja tartani, így még a terhessége alatt elköltözött Busan-ból a nagyszüleihez legelőször. Ott fejezte be a tanulmányait is, majd amikor már én is nagyobb voltam, végül Floridába költöztünk. Angolul jól tudott, így amikor már olyan korban voltam, engem is elkezdett tanítani, tehát mire annyi idős lettem, hogy elkezdhessem a sulit, már jól ment a nyelv.
Ugyan a sulis éveim sem voltak a legegyszerűbbek, néha eléggé hamar el tudtam veszíteni a türelmemet, olyankor volt, hogy bunyókba keveredtem és persze legtöbbször én jöttem ki rosszul belőlük. Sokszor éreztem azt, hogy ilyenkor valami más miatt történik mindez, olyan érzésem volt mintha ki akart volna valami szabadulni belőlem. Ekkor még nem tudtam, hogy mi lehet az…
Aztán tizenöt éves koromban történt egy olyan esemény, ami befolyásolta az életemet. A biológiai apám megtalált minket. Egyik nap arra jöttem haza, hogy egy idegen férfi ült az étkezőasztalnál és hirtelen fiamnak hívott. Persze teljes mértékben össze voltam zavarodva, hogy mégis mi folyik itt, ekkor derült ki, hogy az anyám menekült előle. Tudta, hogy őt képes volt bántani nő létére, akkor velem is ugyanez lesz.
A következő hónapok szörnyűek voltak. Az apámnak nem mondható személy teljesen az életünkre telepedett és azért, hogy édesanyámat megvédjem, így inkább én kaptam a veréseket. Mindig azzal a kifogással jött, hogy ez amúgy anyám büntetése lenne, hogy eltitkolt előle. Viszont egy nap elegem lett ebből. Az alkunk ellenére, egyik nap mégis megverte anyut és ájultan találtam a szobájában. Ekkor elégeltem meg végleg a dolgot és egy nagyobb verekedés közben, miközben kb majdnem mindent lebontottunk, végül sikerült elkapjam őt és végül kitörtem a nyakát. Az adrenalin és a düh annyira elborította az agyamat, hogy végül ez történt. Szerencsére a rendőrség elfogadta önvédelemnek, elvégre én is eléggé el voltam gyepálva, édesanyámat pedig kórházba is vitték, a dokik pedig tudtak segíteni rajta.
Traumatizált engem ez a dolog? Talán… Attól jobban féltem, hogy édesanyámat elveszítem, mintsem a verés vagy a fájdalom. Szerintem az agyam egy idő után átkapcsolt és így nem traumaként fogtam fel, ha nem mondhatni “élveztem” már a fájdalmat. Talán emiatt hajlok egy kicsit jobban a mazohizmusra, de nem reklámozom ezt mindenkinek.
Ezek az események után ismételten elköltöztünk, ezúttal New Orleansba. A sulit, már ott fejeztem be és dolgozni is ott kezdtem el, a mostani időkben pedig egy igen csak híres hotel vezetője vagyok. Úgy hogy a rossz dolog ellenére, végül jóra kerekedett a sorsom, így nem hagyom, hogy az a rész az életemnek elkeserítsen.