"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
I will accept it when that darkness comes and yanks me to oblivion. I will accept it when I no longer exist.
Hiába mosolyog, érzem rajta az aggodalmat, mégsem tudom, mit tehetnék innen, mikor egy világ választ el minket egymástól. Egy láthatatlan fal, amit hiába akarnék átlépni, beleütközök és megállít. A kérdésem után túl nagy hallgatás fogad, így felvonom az egyik szemöldököm, várva, mikor adja meg magát. Nem néz rám, így formál szavakat édes ajkaival. - Tehát beszéltél velük. Ez jó. És? Mit szólnak hozzá? – Tudnom kell, hogy engedélyt adtak-e rá. Ha nem, az azt jelenti, hogy túl veszélyes és most Bonnie a saját feje után megy. De ha így is volna, miért mondaná el nekem? Sóhajtok. Úgy érzem, kezdek egy síkon mozogni a boszorkánnyal, de nem mozdulok. Kivárok. Nem akarok elsietni semmit, sőt mi több, még mindig válaszokra várok. Olyanokra, amik kellőképpen megnyugtatnak afelől, hogy Bonnienak semmi bántódása nem esik. - Ugye nem gondolod, hogy ezt elhiszem, kedvesem? A halálból készülsz visszahozni engem… mondd, mit fizetsz ezért, Bonnie – Kérlelem. Az, hogy ennyire nehezen tudok kihúzni belőle bármit is, azt jelzi, hogy baj van. Illetve: lesz. A levél említése csak még nyugtalanabbá tesz. Feszülten hallgatom a lányt. - Miért nem mondod el itt és most, mit írtál bele? – Elgondolkozok. – Nem fogom elolvasni… - Makacskodok, abban bízva, hogy megtörik és végre kimond mindent, ami a fejében jár vagy a szíve mélyén lapul. – Nem vagy önző, csupán szeretném, ha mindent gondosan megterveznél és átbeszélnél velem… és őszinte lennél. – Aggódom. Ahogy visszakérdez, bízok-e benne, megadom magam: bólintok. - Bízok, az életemet is rád bízom, de ettől még nyugtalan vagyok. Nem tudjuk, mi fog történni, csak remélhetjük a legjobbakat, nem igaz? – És nem tudom, megéri-e mindez, ha veszélynek teszem ki a szeretett személyt. A szavakra ráncolni kezdem a homlokomat. Információ morzsákat szór elém és mégsem tudom összerakni, mi lehet a mögöttes tartalom. Közben látom megcsillanni a könnyeket a szemében. - Bonnie…? – Elfog a kétségbeesés és a tehetetlenség érzése egyaránt. – Ha minden rendben lenne, nem azt látnám, hogy mindjárt sírsz… - Suttogom, majd közelebb lépek hozzá. Megpróbálom megérinteni és talán sikerülhet is, hisz egy síkon vagyunk jelenleg. Mintha csak átlépett volna hozzám vendégségbe. – Tudod, bármit is titkolsz, úgy érzem, én is ezt tenném a helyedben. Megtennék bármit azért, hogy újra velem legyél. Sosem adnám fel, harcolnék érted, ahogy meg is tettem már… - Belenyugvás? Egy részem tényleg kezd belenyugodni mindabba, ami vár ránk. Bonnienak igaza van, bármit legyőzhetünk együtt. Nosztalgikus érzés kerít kissé a hatalmába és mégsem: inkább ellentéte egy régi emlékképnek. Sosem felejtem el, amikor Damon magamra hagyott, hogy magát mentse. Mély nyomott égetett az elmémbe és sokáig épp emiatt nem voltam képes kötődésre. Aztán jött ez a fantasztikus lány és mindent felforgatott. Nem hagyott magamra akkor sem, amikor egy szirén és az Ördög játékszere voltam. És most sem hagy el, amikor más már rég elengedett volna. Nem érdemlem meg őt, sem azt, hogy így, ennyire szeressen, mégis képtelen vagyok betelni vele. Vissza akarok jutni hozzá.
I have always wanted to loved by some in the way that you loved me
Lorenzo St. John
A vérem különleges. Íze fémes vagy juharszirupos, amely minden korttyal mesél. Az illatom, akár a penész és az állott levegő keveréke, ami minden lélegzetvétellel áthat.
All those years, I kept a secret from the world. A shred of faith. See, I never believed that life... the universe, a higher power, whatever you want to call it, nothing... would allow me to suffer so much and then die... without knowing true love. It'd just be too cruel. And when I met you... my faith was rewarded.
Mindig minden fontos volt a számomra. A barátaim, a családom vagy éppen az értük hozott áldozat. Mégis most minden közül ez a legfontosabb. Visszahozni Enzot. Azt az embert, aki mellett magamat adhatom és egy olyan lényemet fedezhetem fel, aki építheti a jövőbeni Bonniet. Meghallva hangját felpillantok rá, minimális mosolyra húzom az ajkaimat, nem kellene a túlzott aggodalmamat látnia. - Hogyne lenne az, hisz… nemsokára velem lehetsz. – nézek rá Enzora utána pedig rendezem tovább a gyertyákat és eszközöket. Tudtam jól már előre, hogy nem lesz éppen könnyű menet meggyőzni, hogy „veszélytelen” az egész varázslat. Pont a legfontosabb kérdést tudta feltenni. Beszéltem-e a barátnőimmel erről az egészről? Emlékszem rengeteget haboztam, hogy elmondjam e nekik. Hiszen borítékolható volt az is, hogy akár ők is leszeretnének erről beszélni ám valakinek tudni kellett a dolgok buktatójáról. Egyelőre nem pillantok rá Enzora, próbálom jól megfogalmazni a mondandómat míg úgy teszek, mint aki nagyon el van foglalva a pakolással. - Beszéltem velük, hisz tudják vissza szeretnélek hozni és erre kerestem a megfelelő segítséget. Varázslattal és bármivel. – nagyon reménykedem benne, hogy hangom magabiztosságtól duzzad és nem remeg, mint egy harmatcsepp egy levélen. Nem adhatom meg magamnak a lebukás lehetőségét. Nem pont itt a siker küszöbén. Más nem is jöhet szóba. Kudarc nem létezhet. Most nem. Hozzá szeretnék látni ehhez az egészhez, minél hamarabb kiránthassam az általam létrehozott síkról Enzot. Megszeretném végre ölelni, érezni azt az örömöt… amit kizárólag vele érezhetek. Következő kérdések jönnek. - Nem lesz semmi baj, rendben? Nagyjából annyi következménye lehet, hogy kimerülök így valószínűleg elveszítem majd az eszméletemet. – próbálom nyugtatni, de belülről mardos már most a fájdalom. Az emlékek elvesztésének fájdalma. A talán apró és piciny közös életünk morzsái. Szerencsémre viszont itt vannak a naplók ezek segíteni fognak utat mutatni. Talán még szerencsém is lesz és emlékezni is fogok. Nem mondom, hogy kerülöm vele a szemkontaktust, rögtön lebuktatna, hogy van valami nagyon nagy buktatója ennek az egésznek, de szinte megkönnyebbülök, hogy a kezeimet nézi. - Csak egy levél… neked, amibe leírok pár dolgot. Amit így éreztem, de… nem tudtam elmondani neked. Ne aggódj emiatt sem. – nem tudom melyikünket próbálom jobban nyugtatgatni. Őt vagy saját magamat. Megrázom a fejemet amikor azt mondja, hogy nem ér annyit. Oh, dehogynem! - Ne mondj ilyet. Nekem igenis mindent megérsz, Enzo. Érted? Nekem a minden vagy. Nem vagyok hajlandó lemondani rólad legyen bármilyen önző is a döntésem. – eszem ágába sincs lemondani arról, ami a kettőnké. Miért is tennék ilyet? Miért ne lehetne első az… ami számomra… számunkra fontos lehet? Lehetséges Enzoval szemben is önzés ez amiért nem engedem el. Ám évek óta a leges legjobb dolog az életemben ő maga. - Bízol bennem ugye? Abban, hogy jól döntöttem? – kérdezem meg tőle határozottan és most bármennyire nehéz is számomra, de keresem a szemkontaktust vele. Mindennél jobban vágyom a karjai közé, hogy magához öleljen, de erre várnunk kell majd. - Nincs olyan dolog, amit ne győzhetnénk le. Én így hiszem, hisz annyi mindenen keresztül mentünk már. Bármennyire is önző tőlem, de magam mellett szeretnélek tudni. Rendesen. – mosolygok rá és próbálom visszafolytani a könnyeimet. Amelyek csúfosan szeretnének feltörekedni, én magam pedig mély levegőt veszek. Most nem szabad sírni. Majd, ha ezen túl vagyunk és minden rendben van… akkor talán.
483 ••• youtube ••• note: Megjöttem hozzád ••• kredit
the sound of the symphony
Bonnie Bennett
A vérem különleges. Íze, mint az édes forrócsokoládé, amely minden korttyal mesél. Az illatom, akár a mézeskalácsé, ami minden lélegzetvétellel áthat.
I will accept it when that darkness comes and yanks me to oblivion. I will accept it when I no longer exist.
Biztonságos módszer a halálból való visszatérésre? Nincs. Minden varázslatnak ára van és már közel sem vagyok benne biztos, hogy megéri a kockázatot. Mégis mit kell fizetnie Bonnienak érte vagy éppenséggel nekem? Ér ennyit az én életem? Senki másnak nem adatott meg, hogy a halála után is képes legyen kommunikálni élete szerelmével. Nekem igen. Többre nem is vágyhatnék. Lebeszélném Bonniet, de tudom, hogy számára nem tudok olyan okot felmutatni, amiért letenne rólam. Túl sok dolog történt, túl sokszor helyezett másokat előtérbe és most végre, életében talán először arra készül, hogy a saját vágyait teljesítse. Megérdemlem vajon, hogy így szeret engem ez a fantasztikus nő? Az én boszorkányom. Ha megölelhetném újra, úgy igazán, nem csak ebben az általa létrehozott dimenzióban, boldog lennék. De tényleg nem tudom, megéri-e azt az áldozatot, amit meg kell hoznia. Amiről… nem is beszél nekem. A kérdésre csak felvonom a szemöldökömet. - Nagy a sietség, Bonnie Bennett. Lassíts, Love – Dorgálom meg, hiszen semmit nem mondott nekem erről a varázslatról. Figyelem, hogyan készít elő mindent, a gyertyákat, és az eszközöket, majd sóhajtok egy nagyobbat. Vajon beszélt bárkivel is erről? – A barátnőid mit szóltak ahhoz, amire készülsz? Ugye beszéltél Elenával róla? És Caroline? – Bár a szöszinek megvolt a maga baja és gondja, nem csak a Salvatore sulival, de Stefannal is, aki cserbenhagyta. Hm, hát senkinek sem egyszerű. Érzékelem, hogy a kapcsolat közöttük erősödik, és talán most megint egy síkon vagyunk az én boszorkányommal; de egyelőre nem mozdulok. Néhány méterre állok tőle, úgy figyelem őt. - Előbb beszéljünk. Mi lesz mindennek a következménye? Mit tudsz a varázslatról? – Érdeklődöm finoman, de a szívem húz hozzá, így odalépek hozzá és leülök vele szemben. A kezére pillantok, de egyelőre nem nyúlok felé. Aztán újra a szemeit kezdem figyelni. Látom rajta, hogy valami nem oké és a szavai sem feltétlenül tetszenek. - Levél? Miféle levél? Mi az, amit nem mondhatsz most el nekem, Bonnie? – Megfogom a kezét, de nem a varázslat miatt, hanem mert tudni akarom, képes vagyok-e rá és hogy mégis mit titkol előlem. – Ha veszélyes ez az egész, ne csináld. Nem érek annyit, hogy kockára tegyél bármit is, Love – Komoly a tekintetem és egyben aggódó is. Feltűnik a nyaklánca is, amiben a vérem van. Nyilván az is kell a varázslathoz, hisz az talán az egyetlen, ami hozzám köthető.
I have always wanted to loved by some in the way that you loved me
Lorenzo St. John
A vérem különleges. Íze fémes vagy juharszirupos, amely minden korttyal mesél. Az illatom, akár a penész és az állott levegő keveréke, ami minden lélegzetvétellel áthat.
All those years, I kept a secret from the world. A shred of faith. See, I never believed that life... the universe, a higher power, whatever you want to call it, nothing... would allow me to suffer so much and then die... without knowing true love. It'd just be too cruel. And when I met you... my faith was rewarded.
Feszültnek érzem magamat, de ez rendben van… nem? Mármint mégis csak emlékek az ár… igen fontos és szép emlékek. A tét pedig még nagyobb… Enzo élete, hogy újra éljen, köztünk legyen. Az aggaszt egyedül vajon mit fog szólni a végkifejlethez az én… szemszögemből. Lehunyva szemeimet felsóhajtok és kicsit megrázom belül magamat. Elég legyen Bonnie Bennett. Soha nem volt egyszerű a sorod, sőt mindig bukkanók elé állsz, lépsz… felesel, de felállsz. Számtalanszor megtetted. Most is menni fog ez. Egy kicsit nagyobb döccenővel indulsz, ennyi az egész. Elrendezek mindent az asztalon, jelenleg a lakásban vagyok, ahol Enzoval ketten voltunk. Szétnézek, megnyalom finoman az ajkaimat, amelyek úgy érzem, hogy kiszáradtak. - Rendben, kezdjük el, felkészültél Enzo ugye? – kérdezem meg tőle és elrendeztem mindent. Próbálom megteremteni vele a kapcsolatot a levél, ami neki szól be van már készítve. Ahogyan odahaza az enyém is. Nem kellene elfelejtenem a legfontosabb részleteket, miszerint olvassam el a naplókat, próbáljak meg emlékezni és minél hamarabb Enzoval lehessek. Ám tudom jó, hogy bármi történjen ő mellettem lesz, ahogy a barátaim is. Mély levegőt veszek, elhelyezkedem majd a gyertyák meggyulladnak a helyiségben. Próbálok minél erősebb kapcsolatot létesíteni Enzoval, hisz át kell húznom az általam kreált dimenzióból. - Lehet rázós lesz, de megoldjuk, rendben? Gyere, fogd meg a kezemet. Megkell találni a megfelelő pillanatot a mágiában, hogy átrántsalak magammal innen. Bármi történjék, ne engedj el. – mondom teljes komolysággal. Ez lesz a legjobb, más lehetőséget nem találtam arra az eshetőségre, hogy miként tudjam kiszabadítani úgy, hogy ne kerüljön a pokolra örökre... csak arra a pár másodpercre amíg muszáj ott lennie. Szinte nyelem a könnyeimet, nem szabad könnyeznem vagy sírnom. Most nem. Épp eleget siránkoztam a naplók írása közben. - Lehetséges, hogy elvesztem az eszméletemet. Egyszerűen hívd fel a többieket. Valamint olvasd el a levelet, amit az asztalon hagytam neked. Rendben? – mondom neki, hogy mielőtt bármit belekezdenénk vagy tennénk erről tudjon. Tudom jól, biztos lesz kérdése, elég pillantását elkapnom. Magamhoz veszem a nyakláncot melyben vére van. Finoman simogatom meg a medált.
374 ••• youtube ••• note: Megjöttem hozzád ••• kredit
the sound of the symphony
Bonnie Bennett
A vérem különleges. Íze, mint az édes forrócsokoládé, amely minden korttyal mesél. Az illatom, akár a mézeskalácsé, ami minden lélegzetvétellel áthat.