"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Már olyan sokszor fojtottam bele a szót Elliotba, hogy elsőre fel sem tűnt, hogy ismeretségünk alatt kb. ezerhuszonkettedjére nem hagyom szóhoz jutni. Az elhadart újabb monológom végén veszek egy mély lélegzetet, hogy végre oxigénhez juttassam az agyam. Látom, hogy drága barátom a rá oly jellemző udvariasságot előnyben részesítve bólogat minden szavamra. Pedig pontosan tudom, hogy ha nem lennék ennyire parában, már simán helyretett volna, amiért amúgy hálás is szoktam lenni neki. De valahogy mindig tudja, mikor van inkább arra szükségem, hogy igazat adjon nekem. És ez most bizony egy olyan helyzet. A bókolásom következtében tükör nélkül is érzem, hogy céklavörös árnyalatban játszik az egész fejem. És nem, tutira nem fog egyhamar visszatérni a normális színem. Pláne így, hogy Elliot most visszabókolt. És még meg is pörget. Ó, mami! Denise, nem omolhatsz a karjaiba... bár ha ájulásnak tettetem? Na jó, elég ebből, tessék összeszedni magad! - Azért a gyönyörű enyhén túlzásnak hat. Maximum pofásnak mondanám magam. Esetleg még mutatósnak. - Most több kicsinyítő szinonima nem ugrik be. Bár eleve nem értem, miért nem voltam képes szimplán elfogadni a bókot és pillarebegtetve... nem, azt inkább mégsem. Szóval elfogadni a bókot és egy helyben ácsorogva várni, hogy a kínos csend elmúljon. Igen, ez a kisebbik rossz. - Ó, attól nem kell félni, hogy én innen bárhova is elmegyek. Sőt tetszik ez a fal, valahogy megpróbálok eggyé válni vele. - Végre Elliot elindul a pezsgőért, amit kértem. Jaj nekem, Tasha a mosdó felé indul. Kétségbeesetten nézek körbe, mintha legalábbis abban reménykednék, hogy meglátok egy bunkert a klotyók mellé téve. De hoppácska, itt van egy dísznövény. A méltóságom utolsó morzsáit is félredobva beállok mögé. Még jó, hogy a ruhám színe nem túl kirívó, így sikerül beolvadnom a környezetbe annyira, hogy a gimis éveim megkeserítője ne vegyen észre. Szinte rögvest látom közeledni Elliotot, így előugrom a növény mögül, bár mivel guggoltam, a magassarkú meg némiképp töri a lábam, inkább komikusnak tűnhet az előevickélésem. De mint aki jól végezte dolgát, ragadom meg Elliot karját a másikból kikapva az üveg pezsgőt, és szaladok vele a terem másik végébe, ahol van egy eldugott kis sarok a lelátó mögött. Régen ide jártak smárolni a tinik. Mondjuk én nem, mert minden időmet tanulással töltöttem, igazából ebben a teremben is csak a kötelező tornaórákon tartózkodtam. Most viszont körbejáratom a szemem a szűkös kis helyen. - Hű... szinte sajnálom, hogy kimaradtam az itteni csőrözésből. - Riadtan veszem észre, milyen közel is van most hozzám Elliot, így egy lépést beljebb lépek, hogy ezáltal ne egymással szemben legyünk, hanem egymás mellett. - Köszi a pezsgőt. Izé... hogy kell kinyitni? - Egyszer próbáltam meg pezsgőt kinyitni, úgy kilőtt a dugója, hogy szemen találtam vele egy barátomat. Azóta, bár tudós vagyok, ilyesmivel nem kísérletezem.
A vérem különleges. Íze, akár az elfeledett álomé, amely minden korttyal mesél. Az illatom régi könyvekre és pergamenre hasonlít, ami minden lélegzetvétellel áthat.
Nem tudom, meddig kellene várnom, vagy meddig kellett volna várnom, de Denise miatt bármeddig vártam volna… nincs olyan opció, hogy én itt hagyom a szószban és elindulok egyedül a kijárat felé, gondolván majd a laborban találkozunk. Elég érdekes példával jöttem, de a lényeg, hogy nem tágítok a mosdó ajtaja mellől. Nem bizony… én nem vagyok olyan. Egy férfi mindent megtesz a szeretett nő kedvéért. Ehhez tartom magamat. Valóban nem kellett sokat egyedül időznöm, amint nyílt az ajtó, Denise lépett ki rajta. Közeledtem hozzá és rögtön a hogyléte felől érdeklődtem, viszont nem válaszolt rá, mivel a kezemben lévő kabátokat szúrta ki. – Igen… de… – Válaszoltam volna neki, de magamba fojtottam a mondatot. Nem hagyta, hogy bármit is mondjak, mert már folytatta, amit elkezdett. Megjegyezte, hogy nem futamodhatunk meg, hiába tette ő meg az imént… Na, de lényegtelen ez most. Egy dologban igaza volt, nem lehetünk gyávák. Igenis meg kell mutatnunk mindenkinek, hogy kik is vagyunk… persze a természetfeletti dolgokkal kapcsolatos témát mellőzve. – Tehát pillanatnyi… értem. – Néztem rá komolyan. – Ha szeretnéd, akkor legyen úgy. – Válaszoltam neki, mellyel tisztáztam felé, hogy én sem szeretnék elmenni a „buliról”, mint egy legyőzött, vagy éppen megszégyenült vad. Az előző kérdésemre felelt, bár meglepett a válaszával, ugyanis semmi hasonló gondolatom nem volt… kivételesen. Egyszerű kérdést tettem fel, és komolyan csak az érdekelt, hogy van. Persze mivel nem akart jönni és ráadásul meglátta azt a némbert… szerintem nincs olyan ember, aki ilyen helyzetben majd kicsattan az örömtől. Hiába mondta, hogy pompásan van, egy kicsit sem hittem el, de belementem a játékba. – Jól van, elhiszem. – A tekintetemet azonban az öltözékemre szegeztem. – Köszönöm az újabb bókot! – Simítottam végig a ruhámon a kezemet. Miatta vettem fel leginkább ezeket a „göncöket”. Persze semmiképp sem akartam mellette úgy kinézni, mint egy hajléktalan. Meg kellett adni a módját. – Már a kocsinál mondani akartam, de amilyen feldúlt voltál… nem tettem. Vártam az alkalmat. – Nagy levegőt vettem és megfogtam a kezét. – Dinnie… gyönyörű vagy! – Egy kisebb mosolyra kerekedett a szám, majd ha hagyta, akkor megpörgettem a keze segítségével. Az itallal kapcsolatosan megkért, hogy hozzak neki még egy üveg pezsgőt… Nem tartottam jó ötletnek, viszont most az egyszer engedelmeskedtem neki. – Rendben intézkedem, addig ne menj sehova. – Ígéretemhez mérten az asztalok felé vettem az irányt. Láttam, hogy volt ott egy fogas a falon, ezért a kabátokat felakasztottam oda, majd az asztalról egy üveg pezsgőt az ingem alá dugva tértem vissza Denise-hez. – Tessék… gyorsan megfordultam, ugye? – Előkaptam az üveget és felé nyújtottam. Remélem, ez majd felbátorítja kicsit.
A vérem különleges. Íze, akár az elfeledett álomé, amely minden korttyal mesél. Az illatom régi könyvekre és pergamenre hasonlít, ami minden lélegzetvétellel áthat.
Olyan jó érzés Elliotot elsőnek meglátni a mosdóból kijövet. Bár ez a mondat szörnyen hangzik a fejemben is, de legalább nem mondtam ki hangosan, mindössze egy megkönnyebbült sóhaj kíséretében, mosollyal az arcomon konstatáltam, hogy eleveztünk az ellenséges vizekről. Ám hamar arcomra fagyott a mosoly. - Mit keresnek nálad a kabátok? Innen még tuti nem megyünk sehova. - Azt hiszem, most hivatalosan is összezavartam. De hát ebben profi vagyok, ezzel ő is tisztában van. - Tudom, az egész úton hisztiztem, míg ide nem értünk, azóta pedig tüntetőleg büntetlek a nemtörődöm, már-már bántóan ignoráló stílusommal, de... Elliot, nem vagyunk gyávák. Tudom, az iménti mosdóba rohanásom nem erről tanúskodik, de ez csak pillanatnyi megfutamodás volt részemről. Pakold szépen le a kabátokat. Most már igenis megmutatjuk, milyen páratlanul éles elménk van és hogy sikerült felnőnünk. Csak még egy kicsit maradjunk itt kettecskén. Így hangulatosabb. - Jegyzem meg, amint észreveszem, hogy Tasha tőlünk alig pár méterre ácsorog. Mintha keselyűmódjára várná a prédát, hogy kilehelje a lelkét és rászállhasson felzabálni. De nem adom meg neki ezt az örömöt. Nem fogja látni rajtam az agonizálást. Ugyanis messziről elkerülöm. Megint túlságosan belemerültem a gondolataimba. Szerintem percek kellettek, míg felfogtam Elliot kérdését. - Amúgy igen...jól vagyok. És ne merj analizálni, mert pontosan tudod, hogy ha nem lennék jól, akkor sem vallanám be. Ám...most tényleg a helyzet kilátástalanságához képest pompásan vagyok. Nem kamu. - Most először nézek rá azóta, hogy ideértünk. Sőt szerintem azóta, hogy beszálltam mellé a kocsiba. Akarva-akaratlanul végignézek rajta. - Nahát, te kifejezetten fess vagy öltönyben. Ki hitte volna? - A kérdést csak azért bököm oda a végére, hogy ne higgye, hogy olvadozom a látványtól. Még ha valójában azt is teszem. Annyira dühös voltam rá, hogy észre sem vettem, hogy kicsípte magát. Mondjuk Elliot mindig mindennek megadja a módját, nem vitte volna rá a lélek, hogy egy szakadt, lerobbant hobó benyomását keltse az osztálytalálkozón. Nem mintha Elliot alapesetben úgy nézne ki, mint egy csöves. De azért nem sűrűn látom öltönyben. Oké, úgy sejtem, hogy most zavarba jöttem, mert érzem, hogy a pulzusom az egekbe szökött. Tuti kivörösödött a fejem. Mentsük, ami menthető. - Hoznál egy kis pezsgőt még? Nem vagyok tutyimutyi, csak egyelőre jól elvagyok itt...a takarásban. De ha iszom egy kicsit, rendkívül baráti csevejre leszek képes bárkivel. Ha pedig eleget iszom és már nem emlékszem, miért ver ki a víz Tashától, akár vele is kommunikálok. Szóval...ha esetleg ráérsz, csempészel ide nekem egy...nos, egy egész üveget? - Nagyokat pislogok az őzikeszemeimmel és remélem, hogy beválik Elliotnál a módszer. Én szinte sosem tudok neki nemet mondani, de persze nincs rá garancia, hogy fordítva ez hasonlóan működik.
A vérem különleges. Íze, akár az elfeledett álomé, amely minden korttyal mesél. Az illatom régi könyvekre és pergamenre hasonlít, ami minden lélegzetvétellel áthat.
Fogalmam sincs, hogy hova tettem az eszemet, amikor rávettem Dinnie-t, hogy menjünk el erre az osztálytalálkozóra. Egyszerűen mondva egy barom vagyok… Bár egy kis kikapcsolódásképpen gondoltam arra, hogy jó ötlet lehet. Már régóta csak a labor falai közt látjuk egymást és „rendes” helyen nem is voltunk, úgy igazán. Na de pont a gimi?… Hülye vagyok… Főleg most, ha belegondolok, mit mondunk, ha rákérdeznek, hogy mivel foglalkozunk? Hmmm, nos… Denise virágkötő lett, én meg ács?? Nem, ez nem jó… Akkor színészek lettünk? Ááá, baromság… Basszus… Még villogni sem villoghatunk azzal, hogy mit is csinálunk. De persze… Alapból ki hinne nekünk, nemigaz? Figyeljetek skacok, képzeljétek el, hogy mi a természetfeletti lények ellen küzdünk. Vámpírok, vérfarkasok és démonok ellen. Ja és igen, ha ez még nem lenne elég, akkor mi ketten dolgozunk egy eszközön, amivel az Ötök testvérisége rátalálhat a szent kardok lelőhelyére. Egyszóval mi ugyanis vadászok vagyunk… Neeeeeeeeem… Ezt még véletlenül sem szabad elmondani… Még a végén Isaac megöl. Mindegy, marad az, hogy fizikusok vagyunk és kész. Az IQ szintünk miatt még hihető is. Körbenéztem az emberek között és rengeteg idegen, de mégis ismerős arcot véltem felfedezni. Mindenkin meglátszott az idő múlása, valahogy nem csodálkoztam rajta. Denise nyugtalan volt, de persze érthető mód, mivel egyáltalán nem volt kedve eljönni erre a giccspartira. Hangot is adott a nem tetszésének, de nem hibáztattam emiatt, mert teljesen jogos volt a felháborodása. Ráerőltettem egy olyan dolgot, amit legszívesebben törölt volna az életéből. Így csak némán tűrtem, amit felém intézett. A pincér pár pohár itallal állt meg előttünk, majd ahogy nyúltam volna két pohárért, Dinnie gyorsabb volt és hirtelen el is vett annyit. Szinte gyilkos szemekkel nézett rám, majd a két pohár tartalmát egymás után húzta le. – Köszönöm szépen a bókot. – Kacsintottam rá egy kisebb mosoly keretében. Figyeltem az arcát, ami kissé sápadtnak hatott, mintha szellemet látott volna. Abba az irányba váltottam a tekintetemet, majd megláttam azt a személyt, aki pokollá tette az életünket. Denise sietve a mosdó felé vette az irányt, hogy még véletlenül se kelljen Tasah-val összefutnia. A poharakat, amit a kezembe nyomott az egyik közeli asztalra raktam. Addigra az a k..va elég közel jött hozzám. – Hello, okostojás! – Ebből a megnyilvánulásából rájöttem, hogy semmit sem változott az évek alatt. – Hello… Tasha! – Próbáltam vele normálisan beszélni és odakoncentrálni, viszont nagyon nehéz volt főleg, hogy Dinnie miatt aggódtam leginkább. Láttam, hogy Tasha szája mozog, viszont hangot nem érzékeltem. Konkrétan nem is érdekelt, hogy mit akart közölni velem, még ha el is jutott volna a tudatomig a mondandója, sem hallgattam volna végig. – Bocsi, ne haragudj, jót beszéltünk! Most mennem kell! – Otthagytam és a női mosdó felé indultam meg. Visszagondolva még az volt a szerencsém, hogy Bradley nem volt Tasha-val… Na, akkor aztán lehet még verekedésbe torkolhatott volna az egész beszélgetés. Az ajtó mellett álltam meg, a kabátokat a két kezemben magam előtt tartva vártam azt a pillanatot, amikor kisétál a helyiségből. Nem telt el öt perc és már nyílt is az ajtó. Addigra már a falnak támaszkodtam és onnan eltávolodva közeledtem Denise felé. – Tudom, hülye kérdés, de jól vagy? – Érdeklődtem iránta, mellyel az aggodalmamat próbáltam kifejezni.
A vérem különleges. Íze, akár az elfeledett álomé, amely minden korttyal mesél. Az illatom régi könyvekre és pergamenre hasonlít, ami minden lélegzetvétellel áthat.
Emlékszem, milyen büszke voltam magamra, hogy eldöntöttem, nem jövök és mutogatom magam az osztálytalálkozón, amire meghívtak. Erre foghatom a méltóságomat és nyugodtan lehúzhatom a vécén. Itt vagyok. Csinibe vágtam magam és eljöttem. Ez az egész pedig... - Csak szólok, hogy ez az egész a te hibád, Elliot. És igen, elképesztően dühös vagyok rád, bizonyára elment az eszed, amiért rábeszéltél erre. Meg az enyém is, amiért hagytam... Igen, kérek. A másik poharat is, ha nem gond. - Utóbbi megnyilvánulásomat a pincérhez intézem, aki pezsgővel kínálja a vendégeket ebben a szépen feldíszített teremben. Tényleg szép...ha az ember szereti a giccses dolgokat. A másik pohár pezsgőt eszem ágában sincs odaadni ennek az "árulónak", inkább szúrós szemekkel méregetem, miközben úgy húzom le mindkét pohárka alkoholt, mintha legalábbis az életem múlna rajta. Nyilván nem tudok rá hosszútávon haragudni, de most igenis megérdemli. Igazság szerint önmagamra vagyok igazán dühös, amiért az esetek 99%-ában képtelen vagyok nemet mondani Elliotnak. Szerintem ezzel tisztában van és ki is használja. - Elképesztő vagy, ha nem lennél, ki kéne találni téged. - Bár ezt nem akartam kimondani hangosan, de most már oly mindegy. Elliot már úgyis hozzászokott az évek alatt, hogy nem mindig tudok féket kötni a nyelvemre, a gondolatokra pedig végképp nem, amik szabad utat óhajtanak engedni maguknak. - Ne, ne, ne...Elliot, én most lelépek a mosdóba, majd jövök. - Átadom neki a két üres poharat, aztán meg sem várva a reakcióját, elszaladok a roppantmód kényelmetlen magassarkúmban a női mosdó irányába, aztán ahogy beérek, magamra zárom az ajtót. Csúcs. Úgy érzem magam, mintha megint gimis lennék. Pedig csak életem megkeserítőjét, Tasha-t vettem észre, ahogy megindult felénk. Biztos üdvözölni akart a maga fölényeskedő, undok repedtsarkú stílusában. De nem ítélkezem. Mindössze most pont futni támadt kedvem a kicsit sem kényelmes cipőmben. Hát tehetek én róla, hogy ilyen pocsékul időzítettem? Azt hiszem, fáj a fejem. Mintha egy kellemetlen nyomást éreznék a buksimban. Igen, határozottan fájdalom. Nem kellemes. Azt hiszem, egy pár percet nyugodtan időzhetek itt a mosdóban, amíg összeszedem magam. Vagy amíg Tasha odébb tipeg Elliot közeléből. Úristen...most biztos vele cseveg. És mi van, ha jól kijönnek? Ugyan már... hiszen Tasha sosem volt jófej Elliottal. És ha rámozdul? Jaj, Denise. És ha igen, akkor mi van? Ennek nem kéne zavarnia. Csak...Elliot jobbat érdemel. Fejben már az esküvőjüket látom magam előtt, szóval le kéne állnom az agyalással. A megoldás? Még több pezsgő. Na jó, óvatosan kikukucskálok az ajtón, aztán ha tiszta a levegő, visszaandalgok Elliot mellé. Csak előbb még szerválok valahonnan egy üveggel a legdrágább pezsgőből. Nem aprózom el, ha már egyszer hagytam magam rávenni a régi sebek feltépésére azzal, hogy eljöttem ide. Akkor ajtónyitásra felkészülni és uccu neki. Nem hallok kintről cipőtopogást, szóval Tasha biztos nem jött el a mosdóig utánam. Szerintem szabad az út. Mély levegővétel után kitárom az ajtót.
A vérem különleges. Íze, akár az elfeledett álomé, amely minden korttyal mesél. Az illatom régi könyvekre és pergamenre hasonlít, ami minden lélegzetvétellel áthat.
A vérem különleges. Íze, akár az elfeledett álomé, amely minden korttyal mesél. Az illatom régi könyvekre és pergamenre hasonlít, ami minden lélegzetvétellel áthat.
Calendar
Már olyan sokszor fojtottam bele a szót Elliotba, hogy elsőre fel sem tűnt, hogy ismeretségünk alatt kb. ezerhuszonkettedjére nem hagyom szóhoz jutni. Az elhadart újabb monológom végén veszek egy mély lélegzetet, hogy végre oxigénhez juttassam az agyam. Látom, hogy drága barátom a rá oly jellemző udvariasságot előnyben részesítve bólogat minden szavamra. Pedig pontosan tudom, hogy ha nem lennék ennyire parában, már simán helyretett volna, amiért amúgy hálás is szoktam lenni neki. De valahogy mindig tudja, mikor van inkább arra szükségem, hogy igazat adjon nekem. És ez most bizony egy olyan helyzet. A bókolásom következtében tükör nélkül is érzem, hogy céklavörös árnyalatban játszik az egész fejem. És nem, tutira nem fog egyhamar visszatérni a normális színem. Pláne így, hogy Elliot most visszabókolt. És még meg is pörget. Ó, mami! Denise, nem omolhatsz a karjaiba... bár ha ájulásnak tettetem? Na jó, elég ebből, tessék összeszedni magad!
••• 
