"Ezennel szeretettel meghívunk az augusztus 15-én tartandó 8 éves gimnáziumi osztálytalálkozóra..."

Egy másodpercre ugyan eljátszottam a gondolattal, hogy el kéne menni megmutatni magam, de mégis minek? Hogy azoknak mutogassam magam, akik a gimi első éve óta megkeserítették az életem? Sőt jó pár ember az óvoda óta azt dörgölte az orrom alá, hogy semmit sem érek. Nagyon sok munkám van abban, hogy végül tovább tudtam lépni. A sebek nagyon mélyen még biztos bennem vannak, hiszen a megaláztatásokat, gúnyolódásokat valamilyen formában mindig magunkkal cipeljük. Szerintem épp emiatt kell odafigyelni, hogyan is viselkedünk egymással. Nem nagy kunszt. Egyszerűen csak ne tiporjuk ezernyi aprócska darabra mások önbecsülését. Nem. Akkor sem megyek el, ha fegyverrel kényszerítenek. Főleg, mivel magam is egész jól bánok vele, szóval 99%, hogy amúgy sem tudnának elráncigálni erre a nevetséges össznépi összejövetelre. Talán Elliot az egyetlen a környezetemben, aki meg tudna győzni fegyverrel vagy anélkül, hogy odatoljam a képem. Azonban ő is ugyanúgy megszenvedte az iskolás éveinket, mint én, ergo hacsak nem ment el teljesen az esze, nem fog belekényszeríteni ebbe a szituba. Akkor mégis miért akarok elmenni? Mit akarok bizonyítani? Hogy lett belőlem valaki? Ne rontsam el azt, amin évekig dolgoztam. És különben is, mégis mit mondhatnék?
"Helló ti aljas, alacsony IQ- és  legfőképp EQ-szinttel rendelkező egyének! Remélem, mindannyian első kézből tapasztaltátok meg a karma fogalmát. Egyébként most már nem tudnátok ártani nekem, mert amellett, hogy az én agyam jóval pallérozottabban működik, mint a tiétek - eleve ismerem a használt kifejezés jelentését...veletek ellenben -, már nem csupán a lexikális tudásommal verek kenterbe itt mindenkit, hanem még természetfeletti lényeket is gyilkolok néha. Na ezt kapjátok ki, lúzerek!"
Aha...ezzel biztos osztatlan sikert aratnék. De Elliot biztos jót röhögne. Egy halvány mosoly kíséretében konstatálom, hogy bár szép lenne ezt így az arcukba mondani, de amúgy sem lennék rá képes. Egyrészt ott van a tudvalevő ok: a különleges lények létezésének titokban tartása. Másrészt pedig...én nem vagyok ilyen. Megpróbálhatsz egy bárányra farkasbőrt húzni, de az illető akkor is csak egy birka marad. Jesszus...most tényleg megtaláltam a leggagyibb hasonlatot? Szép munka Price! Inkább visszamegyek dolgozni.


- Gondoltál már arra, hogy többet menj terepre? - Olyan hirtelen bukkant fel mellettem Ciara, hogy majdnem eldobtam a tálcát a kezemből, amin az ütésre rendkívül erős fénygránátként működő aprócska töltényeket helyeztem óvatosan egymás mellé. Ha ezek most földet értek volna, egy álló hétig vakon élhettem volna az életem. Elliot etethetett és kísérgethetett volna mindenhova, és ez még semmi. Neki kellett volna fürdetnie, ágyba dugnia és... na jó, legközelebb szándékosan elejtem. Még jó, hogy ezt most nem mondtam ki hangosan. Pedig hajlamos vagyok meggondolatlanul beszélni. Hiába rendkívül nagy az intelligenciahányadosom, számtalan butaság hagyja el olykor a számat. Persze ennek oka simán lehet az, hogy van egy lézió az agyam... Denise, elég. Nem kell mindent túlagyalni, Elliot is megmondta. Mondjuk ő előbb lő és csak aztán kérdez, de...nem vagyunk egyformák. Mondjuk legalább nem nézik a testvéremnek. Gyerekkorunkban sokszor meg kellett mondanunk az értetlen felnőtteknek, hogy mi nem testvérek vagyunk, csak azért nőttünk össze, mert őszinte gyermeki szeretet fűz össze bennünket. Mostanában, ha picit esetleg civakodunk, már általában házasoknak néznek minket. Na...ez a hipotézis már sokkal inkább ínyemre van. Már megint elkalandoztam. Mit is kérdezett? Ó, megvan.
- Nos...nem tagadom, szívesen mennék ki gyakrabban, de így is annyi akcióban van részem a laborban Elliot mellett, hogy...várj, ne nézz így, nem úgy értettem.- Mondom, nekem tuti tumorom van. - Csak előfordult már, hogy véletlenül elsütötte a...ebből már nem jövök ki jól, ugye? Inkább mesélj valamit.- Zavaromban elnevetem magam. Az arcom a vörös árnyalataiban díszeleg, és legszívesebben most rögtön a föld alá süllyednék.
- Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer két zseni, akik oda voltak egymásért, mégis egyedül a csodára vártak, hogy az majd bekopogtat az ajtajukon és egymás felé tereli őket. Ez a csoda végül megérkezett, a neve pedig Ciara. - Ettől a mondatától most lepergett előttem az életem. Mégis mit tervez? Nem merem megkérdezni, inkább szimplán témát váltok.
- Téged támadott már meg vámpír? Bocs...hülye kérdés, hiszen többet vagy terepen, mint a saját otthonodban. - Ciara-val szinte rögtön barátnők lettünk, amikor három éve idekerültem. Ő előttem két évvel érkezett az Ötökhöz, de azonnal a bizalmába fogadott. Első perctől fogva jól kijöttünk egymással. Ő az egyik legjobb vadász, és tényleg nem sok időt tölt köztünk, szinte állandóan odakint van, ingázik, harcol azért, amiben hiszünk. Én is végül is ugyanezt teszem, csak inkább a négy fal között. Ciara a karom után nyúl és óvatosan jelzi, hogy ne séta közben beszéljük ezt meg. Behúzódunk az egyik raktárba, aztán az ajtó becsukása után aggodalmas pillantásokat vet felém.
- Hát ezért vagy mostanában furcsa. Megint rémálmaid voltak...ne is tagadd. - Némán bólintok. - Miért nem mondod el Elliotnak? Betegre aggódta magát miattad az elmúlt időszakban és észrevette, hogy zárkózottabb vagy. Nem érti, mi bajod van. Azt hiszi, ő az oka. - És ekkor megvilágosodtam.
- Szóval ő küldött, hogy beszélj velem? - Nem tudom eldönteni, hogy most dühös legyek vagy ugorjak ki a bőrömből, hogy még ennyi év után is ennyire törődik velem...vagy még jobban is, mint hinném? De nem akarok belelátni semmit ebbe. Nem akarok reménykedni. - Nézd...hidd el, minden rendben. Csak...még ennyi év után sem dolgoztam fel teljesen. Ha ahhoz közel egy évtized kellett, hogy az iskoláimban elszenvedett atrocitásokat kiheverjem, akkor mégis mennyi idő kell ahhoz, hogy továbblépjek egy vámpír támadásán? Főleg, ha az a vámpír Elliot apja volt... - Megbicsaklik a hangom az utolsó mondatnál és megállíthatatlanul elkezdenek leperegni a könnyeim az arcomon. Ciara megölel. Pontosan tudja, hogy ez többet ér ezer szónál. Tudja, mekkora szükségem van most erre. Tudja, milyen nehéz ez a helyzet nekem. Tudja, hogy ennek ellenére milyen sokat jelent nekem Elliot. Ám arról fogalma sincs, hogy amikor én azt mondom, hogy az életemet adnám Elliotért, akkor azt komolyan is gondolom. És éppen emiatt olyan elviselhetetlen ez a fájdalom. Mégis hogyan mondjam el Neki, hogy bár a fizikai sebek begyógyultak a nyakamon, amiket az apja okozott nekem évekkel ezelőtt, de a lelki sérüléseimet még nem tudtam olyan mélyre temetni, mint azt az iskolatársainktól kapottakkal tettem? Sosem beszélünk az apjáról. Nyilván ő is el akarja ezt felejteni, talán neki már sikerült is. Akkor meg minek tépjem fel az ő sebeit is? Nem akarom, hogy szenvedjen. Azt nem bírnám elviselni. Az én hibámból meg főleg nem.