Az ember sosem marad ugyanaz. Az élet olyanná formálja, amilyennek a sorsát már az elején eltervezték. Minden meg van írva a Nagy Könyvben, még az is, hogy az én boldogságomra sosem kerülhet sor. Az én történetemet nem ötvözi szivárvány, mosoly és ragyogás. Az én pecsétemen a kárhozás és fájdalom íródott, hogy mások szabadságáért küzdjek, s elnyomjam az ellenük felkelő erőt a legborzasztóbb, legmocskosabb módszerekkel. Az Ötök Testvériségének buknia kell, s ezzel együtt az én emberségemnek is. Ha kíméletes maradnék, akkor mindenkit elmarnának mellőlem, aki valaha fontos volt. Akárcsak Darren, de őt akármennyire is próbálom kizárni az ajtómon túlra, ő mindig visszatalál, mint egy hűséges kiskutya.
- Épp ezért sem reménykedek már abban, hogy valaha pozitív véleményt fogsz formálni rólam. - jegyzem meg nyersen, kicsit irritált hangnemmel, ami legfőképp a saját érzéseimmel való küzdelmet illetik, hiszen őrült volnék, ha valaha is azt hittem Darren nem ítél el majd a tetteim miatt. De minden egyes élet és minden egyes vércsepp elcsepegtetése után sem hátráltam meg. Nem érdekelt, hogy hány ember és hány vadász életét teszem tönkre. Nekem csak az számított, hogy én szabad legyek. - Mint én? Kétlem, hogy a kettőnk módszerei összehasonlíthatóak lennének, Darren. - kicsit cinikus maradok, de mégsem feszítem annyira a húrt, hogy végleg elvágjam a szavait és ellökjem magamtól. Jól esik, hogy beszélhetek vele, mégha nem is ez a legjobb módja annak, hogy megtárgyaljuk mivé nőttük ki magunkat az évek alatt. Azok az évek pedig egyáltalán nem futottak párhuzamba azoknak a kis gyenge lelkek sorsával, akiket most olyannyira hasonlítgatni próbál a mi helyzetünkhöz. Felsóhajtok. Fásultan, feszengve, mert tényleg nem tudom miféle szavakkal illessem most őt. Most, amikor szembesít azzal a kínkeserves ténnyel, hogy én már elfordultam tőle, megtagadtam a társaságát és eltűntem előle ismét. - Mert nem volt helyes, Darren. Mint ahogyan most sem. Hát nem érted? Azzal, hogy itt vagy, kettesben velem, csak célponttá teszed önmagadat is. Szerinted a vadászoknak számítana bármit is, hogy csak egy közönséges ember vagy? Ha hozzám tudnak csatolni, akkor mindig is veszélyben leszel. Én pedig….- nem volnék képes megvédeni téged mindentől. Főképp nem magamtól. Inkább magamba fojtom a szavakat. Már így is kimutattam felé a gyenge oldalamat. Talán most először igazán, hiszen a démonok árulása után végképp kisiklott az életem a pályájáról.
- Miket beszélsz…? - kis szünettel szólalok csak meg, nagyon erősen takarva arcomon a döbbenetet. Mindenre számítottam, csak épp erre a vallomásra nem. Nem voltam olyan nagy álmodozó, hogy bele tudjam élni magam ilyesféle kellemes elképzelésekbe. Darren viszont most bőven tett róla, hogy úgy érezzem magam, mint egy ártatlan szűz lányka, aki köpni-nyelni nem tud a korábbi kijelentés miatt.
Bár suttogja a szavakat, attól még hallom belső gondolatait kiszökni. Eltorzul az arcom, mielőtt ridegen közölném vele a tényeket.
- Minden úgy történt, ahogyan annak történnie kellett. Nem tudtál volna változtatni azon, hogy elvesztem a kontrollt az erőm felett. Azon, hogy a vadászok leigázásába fogok, de még az sem biztos Darren, hogy te életben maradtál volna. Hiszen akkor sem…akkor sem lélegeztél már. - legalábbis én ezt hittem. Túlságosan féltem akkor, nem gondolkodtam tisztán, de az akkori hitem és szituáció miatt váltam azzá, aki vagyok. Akivé mindig is válnom kellett. Mert valakinek el kell játszania a rosszfiút, hogy a világ jobb legyen.
- Nincs mit sajnálnod. Nem te formálod a világot. A világ formál téged. S ebben a világban, nem azt az életet írta, amit szeretnénk. - savanyú félmosoly szökik arcomra. Mulatságosnak tartom, hogy ilyen ostobaságokról beszélünk. A “mi lett volna ha” szituációk mindig csalódással töltöttek el, ezért is tanultam meg elfogadni a valóságot.
De talán ebben a valóságban is még kaphatok egy keveset abból, amiért valóban vágyakozok. Egy egészen apró kóstoló, csak hogy megismerhessem annak az ízét, amelyre már sosem kerül sor a későbbiekben. Megcsókolom, de nem azért, hogy maradásra bírjam, hanem hogy végre el tudjam engedni. És ő is engem…
Ám a terveim nem úgy sülnek el, ahogy kellett volna. Ő még inkább magához von, gátolva a mozgásomat, hogy megszakítsam a csókot. De nem is akarom olyan hamar megszakítani, amint a tudtomra adja saját ajkaival, hogy ennek most meg kell történnie és nem kell elkapkodnunk. Egyedül a józan eszem választ szét minket. Szótlanul nézek rá, hallgatom keserves, könyörgő szavait, de nem tudok mit felelni rájuk. Félrepillantok, kerülve a tekintetét, mert tudom, hogy a szemében lángoló kitartás sosem fog kialudni.
Mély levegőt kell vennem, hogy lefejtsem kezeit a karjaimról, majd csak ezután vagyok képes felnézni rá ismét.
- Mi változna, ha nem küldenélek el? Csak még nagyobb veszélybe kerülnél. Darren, gyenge vagy. Az én világomban a hozzád hasonlók sosem élik túl. Hát nem érted? Te nem élnéd túl… - magamban sem bíztam annyira, hogy képes legyek megóvni őt. Hiszen a terveim sokszor kockázatos áldozatokkal jártak. Ő pedig ember volt… Mégis miként tudott volna túlélni bármilyen csapást, ami szembe sétál vele? Nem mellesleg, ha velem mutatkozik bárhol, annak katasztrofális vége lehet. Nem voltam egy senki ebben a városban. Én voltam Astrid Fray.

Ahogy ott állok előtte, érzem, hogy a testem minden egyes izma feszült. A karjaimat keresztbe fonom a mellkasom előtt, mintha ezzel is távolságot akarnék tartani. A szemeim szinte szikráznak, de belül…belül teljesen más érzések kavarognak.
- Ez a dolgom, Darren. - jegyzem meg. Én voltam az, akinek az árnyak között kellett megbújnia, ameddig a terve szövögetődhet a háttérben. Nem mutathattam az arcom nyílt terepen, sem akaszkodhattam össze külsősökkel, mert az mind a tervem kárára ment volna. De Darren most mégis itt volt. Megtalált, s ennél pocsékabb időben meg se jelenhetett volna. Miért nem tudom egyszerűen elküldeni? Miért nem tudom megtenni?
- Szerencséd van, hogy én nem vagyok már ember. - billentem fejemet oldalra. Nem tetszenek a szavai, mert újra emlékeztet arra miféle szörnyeteg vagyok valójában. Egyik felem tagadná előtte és minden erejével azon volna, hogy eltűntesse ezeket a feltételezéseket, ám legbelül jól ismerem már magam… És semmi emberi nincs bennem, amihez neki ragaszkodnia kellene. - Nem kell, hogy bárki is higgyen nekem. Ne próbálj meg megítélni engem azért, amit tettem. Mindenki más húrokon táncolja az életét, ezt az utat én választottam, hogy nekem és sokan másoknak jobb legyen. Te ezt nem értheted meg… - kicsinyes mosoly húzódik ajkaimra, hiszen Darren sosem fogja megérteni milyen nehéz a mi világunkban élni. Nem fogadnak el, nem értékelnek és még el is akarnak nyomni. Az ilyen élet nem élet. Az, hogy Skyler valaha hitt bennem, de most már nem, egyáltalán nem lep meg és nem is ösztönöz arra, hogy az ellenkezőjéért küzdjek. Skyler csak egy bábu volt a sakktáblán, aki eleshetett egy nemes cél érdekében.
Nem tetszik a mosolya. S az sem, hogy úgy olvas, mint egy nyitott könyvet, de nem hátrálok meg, a tekintetét továbbra is állom.
-  Miért is analizálsz? - nem fogadom el ezeket az aljas feltételezéseket, még ha igaza is volt. Mert miatta remegtem és gyűlöltem a testemet, amiért nem engedelmeskedik az elmémnek. Le akartam szállni erről a kusza érzelmi hullámvasútról és becsukni magam mögött az ajtót, hogy Darren többet ne léphessen át rajta. Ám minél tovább töltött időt velem ebben a hűtőkamrában, annál nehezebbé vált a menekülés elérése.
Az embereimről nem óhajtok sokat mondani, hiszen mindegyikük értékes tagja a csapatomnak, ha bármi bajuk esik vagy információ szivárog ki róluk, azért én vagyok a felelős. Komolyan vettem a vezetői pozíciót, s talán pontosan ezért voltam olyan elővigyázatos, ha a tagokról volt szó.
- Valami kellett, hogy emlékeztessem magam arra milyen szörnyűségeket tettem. A neved? Nem csak te vagy az egyetlen Fray ezen a világon… - próbálom terelni, hogy ő mégsem olyan különleges, de a gyermeteg válaszaim nevetségesen visszhangzanak a fejemben. Ciccegek egy sort, mert elbuktam ezt a csatát.
Ő közelebb lép, én pedig vele egyenletes tempóban próbálok hátrálni tőle, de az arcomat és azt a hajtincset még így is eléri. Érzem, ahogy megfagy ereimben a vér, testem megfeszül, ahogy arcát fürkészve igyekszem kiolvasni lélektükreiből, hogy mégis miért viselkedik így.  Érintése egyszerre ismerős és fájdalmas. Az ujjaim belemélyednek bőrömbe, mintha ezzel próbálnám kompenzálni a bennem kavargó gondolatokat. Nem tudom, hogy miért esik ilyen jól egy ilyen egyszerű gesztus. Talán csak azért, mert már rég nem éreztem ezt a fajta gyengédséget, de bensőmben tudtam, hogy mindez azért történik, mert róla volt szó…
Az arcomra egy pillanatra kiül a zavarodottság, de gyorsan elrejtem és félrepillantok. Nem akarom, hogy tudja mennyire összezavar. Hogy még mindig milyen hatással van rám akármennyire is ellenkezek.
- Talán egy másik világban ez működhetett volna… - szomorú mosolyt küldök felé és ismét hajlandó vagyok a szemeibe pillantani. - Talán egy másik világban nem születek ilyennek. Talán te is másként néznél rám akkor és más módon venném fel a neved. De ez a világ, nem az a világ. - a szívem gyorsabban ver és érzem, hogy a torkomban dobog. Ahogy felé lépek és két kezemet felemelem arcára, egy részem vágyik rá, hogy sose engedjem el, míg a másik részem tiltakozik, mert tudom, hogy azzal csak még több fájdalmat okoznék neki. Most mégis láthatja rajtam, hogy a tekintetem ellágyul, egy egészen röpke pillanatig mielőtt még lehunynám azokat és a tőlem telhető legnagyobb gyengédséggel érintsem meg arcát ajkaimmal, mintha attól félnék összetöröm ha hozzáérek. Egy apró csók, egy búcsú, melyek már régóta rügyeztek, ám sosem került sor rájuk.
- Menned kell. - súgom fülébe, mialatt kezeim lassacskán csúsznak le arcáról.

Nem lepne meg az sem, ha ezúttal valami fájóbb, bántóbb szóval illetne, mintha valami meséből kiszakadt, érzéketlen lény lennék. Talán valamikor régen, amikor még fiatalok és naivak voltunk, hagyhattam volna, hogy a szívemhez férkőzzön. Ha tudtam volna akkor, hogy a szíve értem dobog és nem a húgomért… De azok a napok, hogy érte vágyakozzak és a szeretetéért, már elmúltak. Az életem épp oly komorrá és elviselhetetlenné vált, hogy számára nem tudtam biztonságos helyet szorítani. A szívem nem fagyos, csak óvatos. És igen, talán elérhetetlen is, de nem azért, mert nem akarok szeretni, hanem mert tudom, milyen árat kell fizetni érte. S ezt az árat még nem voltam hajlandó megfizetni.
- Nos, ezúttal megtaláltál, gratulálok. - már-már mosoly szökik az arcomra és még két tenyeremet is összeütném, hogy kifejezve gratulációmat tapsoljak az arcába, de nem teszem. Annyira nem akarok szörnyeteg lenni, hogy minden apró dolgot az orra alá morzsoljak. De talán jobb volna, ha hagynám, hogy az ösztöneim vezéreljenek és minél messzebb taszítsam el őt. Miért jössz mindig vissza hozzám, Darren?
A gondolataim… Olyanok, mint a tenger mélyén rejlő titkok: nem mindig láthatóak és nem mindig elérhetőek. Ahogyan most sem engedem magamnak meg azt a luxust, hogy az emlékekből fakadó szeretetem felébredjen előtte. Szavait csenddel nyugtázom, majd kihúzom hát magam előtte és teszek egy lépést hátra, amikor közelebb hajol, hogy a folytatást hallhassa: ám az elmarad. Nem téved… Tényleg pislákol még bennem egy apró tűz iránta, amit a legnagyobb figyelemmel rejtegetek és oltogatok, hátha egyszer megszabadulok ezektől a fojtogató érzésektől.
- Nem én tettem, hogy elmenjen a városból. - mondom halkan, miközben a szemeibe pillantok. - És nem én zúztam szét a világát. Az embereknek vannak saját döntéseik és néha ezek a döntések fájdalmat okoznak másoknak. Talán beleszálltam a fejébe, de ő jutott el odáig, hogy csatlakozzon az Ötök-höz. Hatalmas hiba volt. - félmosoly ül ki arcomra, mint aki kellemeset szórakozik azon, hogy bár Skyler mágiára tett szert, most mégis kitagadták. Neki sosem lett volna szabad felfedeznie ezeket az erőket.
Amikor Darren a remegő kezemre pillant, csak egy pillanatra engedem meg magamnak, hogy érezzem a gyengeséget. Aztán ismét összeszedem magam és immáron összefont karokkal sújtom őt egy szikrázó pillantással. - Nem remegek. - tagadom a nyilvánvalót és nagyon remélem, hogy nem fog tovább érdeklődni eziránt.
- Igazad van. Nem fogok mindent elmondani. Még a végén leadnád a drótot nekik. - mindig is tudtam, hogy Darrennek a helyén volt a szíve és a maga igazságosztós szerepét is szívesen magára öltötte. De tudta, hogy milyen mocskos és sötét ügyekbe mártottam bele a kezemet nap, mint nap. Kiadni neki a terveim részleteit talán még balul is sülhet el.
- Az embereim? - ismétlem meg a kérdését, majd elmosolyodok. - Az embereim hűségesek, de nem azért mert én vagyok a vezetőjük. Hanem mert hisznek abban, amit csinálunk. Ez az, ami igazán számít. A szabadságunk. - Darrennek talán sosem fogom elmondani, hogy mennyire féltem őt. Hogy mennyire szeretném, ha távol maradna ettől a sötét világtól, amit én választottam. De tudom, hogy ő is harcos és hogy nem fogja hagyni, hogy bármi is eltántorítsa attól, amit el akar érni.
- Tudod… Sokat gondolkoztam ezen és talán most rájöttem. - magamban kellemeseket mosolygok, ahogy végigpillantok a magabiztos tartásán és kitartó tekintetével találkozik sajátom is. - Talán ez az, ami a legjobban vonz minket egymáshoz - a közös makacsságunk és eltökéltségünk. - de most nem állhatok meg, hogy elgondolkodjak az érzéseimen újra. Túl sok a tét és túl sok az, ami veszélyben van. Már elindítottam egy csatát, de a háború még nem ért véget.

Nem kellene itt lennie, ám ő volt olyan makacs, hogy tovább keressen azóta is. Az arca ismerős érzelmeket mutat az évekkel ezelőtti találkánkhoz mérten, amikor meghívás nélkül állítottam be otthonába. Arcom összerezdül, amikor emlékeinek halovány képei ismét felvillannak szemeim előtt. A felismerés és csalódás még mindig kéz a kézben járnak azóta a pillanat óta.
- Darren… - hangom halk és óvatos, mintha a neve kimondása önmagában is varázslat lenne. Mégis dühös vagyok rá, amiért itt van. Nem vártam, hogy itt találkozunk és még kevésbé, hogy a múlt újra ilyen formában kísért meg. A szemeiben látom a kérdéseket, a kételyeket és a meglepetést, ami talán egy kis örömmel keveredik. Talán ő még mindig…? Nem, nem, az teljesen kizárt. El is oszlatom az ostoba gondolatokat fejem felől, mielőtt még ismét magával ragadnának azok a mocskosan gyenge érzelmek, amiket olyannyira el akartam dobni magamtól.
-  A madarak sok mindent csiripelnek és nem minden igaz. - sóhajtok fel már-már gondterhelt mélységgel. Hát persze, miből is gondolhattam volna, hogy sose talál rám. Hiába bújok meg a bárok villogó fényei elől, valahogy mindig előtérbe kerülök, s Darren nagyon jól értett ahhoz miként találjon meg.
- A gondolataim…- megszakítom a mondatot, mert tudom, hogy a szívem már rég nem az enyém. Igaza van, nem közömbös a számomra. Még mindig foglalkoztat miként néz rám, miket gondol rólam. - Tévedsz, Darren. - a szavaimban hideg szél lengedez, s habár roppant erősen próbálom adni a gonoszt, valamiért mégse megy tökéletesen. A kezeim remegnek a testem mellett és egyáltalán nem azért, mert a söröskamra olyan fagyos volna. Sokkal inkább azért, mert félek, hogy megint bántani fogom őt vagy leengedem a falaimat előtte. Féltem visszaengedni az életembe, főként azok után, hogy mennyi vér tapadt már a kezeimre. Nem volt helyes az életemben maradnia. Ennél ő jobbat érdemelt.
- A terveim? Azok változnak, fejlődnek, akárcsak én. - nem adok neki semmi konkrétumot. Az Ötök Testvérisége még mindig célkeresztben van, de most okosabban és óvatosabban fogok lépni.
- Skyler… - a húgom neve egy pillanatra meglepetéssel fogad, majd csak egy félmosoly ül ki arcomra. Három éve nem is gondoltam rá, mert tudtam, hogy a feladatai beteljesítése után már nem lesz szükségem rá. - Skyler mindig is szabad szellem volt, mit tudhatnék róla? - fonom össze karjaimat magam előtt. Kissé sértőnek érzem, hogy a húgomról kérdez, annak ellenére hogy én itt állok előtte. Most is csak a figyelmét akarom, de próbálom leszoktatni magam ezekről a csúf érzésekről.
- Mit szeretnél tőlem, Darren? Ha szükséged van valamire vagy csak tudni akarod a terveimet, most kérdezd meg. Beszéljünk róla. - a szavaimban a nyitottság és az együttműködés lehetősége cseng. Talán még egyszer és utoljára lebonthatom előtte a távolságtartó viselkedést, ha már ilyen messzire jött el.

A város szívében, ahol az éjszaka sosem ér véget és a sötétség mindig rejt valami titkot, ott állok én, Astrid Fray, az ellenállás vezetője. Denver utcái az én birodalmam, ahol az én szavam a törvény és ahol a mágiával bírókért és természetfeletti lényekért folytatott harc sosem áll meg. Az Ötök Testvérisége mindenhol ott van, árnyként lesve minden lépésünket, de nem hagyom, hogy elnyomjanak minket. A háború óta sokkal jobban kellett figyelnem arra, ami a sajátom volt. Az Ellenállás tagjainak meg kellett bújnia az árnyak sötétjében, addig, ameddig a titkokban kibontakozó tervem nem vált biztossá.
Bárok és szórakozóhelyek az én szemem és fülem a városban. Minden sarkon egy-egy hely, ahol az információk olyan gyorsan folynak, mint az italok. Én pedig, mint a sötét sarokban ülő, komor alak, figyelem az embereket, a beszélgetéseket és elemzem a működést. A poharak csengése, a nevetés, a titkok suttogása - mindez az én hálózatom része.
A bárokban lassan növelem a befolysáomat és minden egyes ital, minden egyes találkozó egy újabb lépés a hatalom felé. A városban zajló minden apró esemény, minden suttogás, minden szövetség és árulás az én kezemben van. Az Ötök Testvérisége ellen szőtt terveimhez kulcsfontosságú volt az információgyűjtés. A kezeim pedig egyre több helyre nyúltak el, s már csak idő kérdése volt mikor mozgósíthatjuk erőinket a városban. Mert nem fogom feladni egy kudarc után. A démonok árulása után sokkal elővigyázatosabbá váltam és sokkal eltökéltebb. Az a jelenség megmutatta nekem mennyire törékeny is lehet a bizalom. Épp ezért sosem fogok megbízni senkiben és semmiben.
Komor arccal ülök a bár egyik sarkában és bíráló tekintettel figyelem a hely működését. A pincérek mozgása, a vendégek reakciói, a zene ritmusa - minden információ, amit felhasználhatok. Az én terveim többek, mint egyszerű bosszú vagy hatalomvágy. Az én célom a szabadság, a természetfeletti jogaiért folytatott harc.
Senki sem tudhatja milyen erővel számolhatnak. Én vagyok az, aki a sötétből irányít, aki a láthatatlan szálakat húzza és aki végül megszabadítja a város a félelemtől. S amíg a terveim szövődnek, a bárokban növelem hatalmamat a város felett. Egyre közelebb kerülök a célomhoz: hogy a természetfelettiek szabadon élhessenek Denver utcáin, félelem nélkül.
Arcomat megtámasztom tenyeremmel a pulton, ahogy tovább lesem a bárnál forduló vendégek és alkalmazottak mozgását. Egyetlen kívülállón múlik az egész, hogy felálljak a helyemről. Tekintetemet és fejemet is felemelem, ahogy megpillantom a bejáratnál toporogni azt a személyt, akiért nem csak gyilkolni volnék képes, de még a saját imidzsemet is elrontom a szemében csak azért, hogy megóvjam a világtól és magamtól. Nyelek egyet, mialatt arcom sötét barázdákba mélyed és nagyon erősen próbálom magamba fojtani a felettem felülkerekedő érzéseket. Végül mégis győznek. Felpattanok a helyemről és ahelyett, hogy elmenekülnék a szemei elől, inkább felé sietek. Megragadva karját kezdem el magammal vonszolni a hátsó sörös hűtőkamra irányába, ahol a lámpákat felkapcsolva tuszkolom be a fagyos szobába.
- Mit keresel itt?! - lépek felé egyet számonkérő hangot hallatva. Dühös vagyok, hiszen ő az utolsó személy, akit ebben a kritikus időszakban látni akarok. A városban zajló hatalmi harcok közepette nincs hely a múlt árnyékainak. - Nem lehetsz itt, Darren. Most nem. - hideg és szigorú hangnemem továbbra is a levegőben cseng.
- Nem terelheted el a figyelmem… Miért csinálod ezt? - a szavak kemények és határozottak, miközben próbálom fenntartani a vezetői tekintélyemet és elnyomni a három évvel ezelőtti találkozónk szívfacsaró emlékeit. A jelenléte zavarba hoz, de tudom, hogy most nem engedhetem meg magamnak a gyengeséget. A küldetésem az első… Még a szív fájdalma felett is.