Valójában baromi nehéz lett volna beavatni mindenkit, különösen Caroline-t és szembenézni a valósággal, hogy esetleg bánthatom őket. Az lett volna a helyes döntés, mégis, több, mint százötven év után én még mindig meg akartam kímélni mindenkit a bajtól, akkor is, ha közben megbántottam őket. Nem volt túl egészséges hozzáállás, tényleg mártírkodtam, ahogyan azt már sok embertől megkaptam az évek alatt. Ez olyasvalami volt, amit nem tudtam levetkőzni, bárhogy próbáltam. Szavaira mégis inkább bólintottam, amolyan bárcsak előbb lettem volna őszinte módon. Megbántam a cselekedeteimet, ugyanakkor nem forgathattam vissza az idő kerekét, helyette meg kellett próbálnom helyrehozni az elrontott dolgokat. Bocsánatot kérni, kiengesztelni mindenkit, abban az esetben is, ha a legvégén egyedül maradok és újra el kell mennem emiatt. Nem akartam ráerőltetni magam senkire, bármennyire is szerettem volna újra az életük része lenni. Meg sem érdemeltem őket.  
- Nem tudok enyhíteni a fájdalmadon és a kételyeidet sem tudom eloszlatni, holott mást sem akarhatnék jobban. Amit viszont tudok tenni, hogy várok. Bármennyi időre is van szükséged, én itt leszek és várok rád. Akár örökké is. - Mást nem tehettem, megadtam az esélyt neki a döntésre, bármi is lesz a végkimenetel, türelmes voltam, örülhettem annak, hogy egyáltalán szóba állt velem és nem hajított ki a házból az első mondatom után. Borzasztóan szerettem őt és talán meghasadt volna a szívem, ha elutasít és nem kér többé belőlem, mégsem tiltakozhattam volna az ellen sem, hiszen én törtem össze az ő szívét először.
- Mi mást tehetnék? Követeljem, hogy visszafogadj? Hogy mindenki más is újra befogadjon az életébe? A feleségemet, a legjobb barátomat és a bátyámat is magam mögött hagytam és mindenki mást is. Nem lehet beleszólásom semmibe, amíg ti nem adtok rá engedélyt. Szerinted én nem akarok visszatérni és nem akarlak benneteket az életembe? Csak arra tudok gondolni, mennyire szeretném ezt, na meg arra mennyire nem érdemlem meg. - sóhajtottam, sokkal indulatosabban beszéltem, mint korábban. Nem rá voltam dühös, hanem magamra, amiért nem voltam elég erős ahhoz, miképp maradni tudjak, akkor nem is kerülünk ebbe a szituációba. Elcsesztem mindent, épp emiatt nem követelőzhettem. Meg kellett birkóznom a következményekkel.
- Sajnálom. - Többet nem tudtam kisajtolni magamból, egyre nehezebben reagáltam a mondandójára és a mozdulataira egyaránt, amikor egyre több fájdalmat éreztem én magam is, s még az ő irányából is jóformán csak az áradt, amit nehéz volt kizárni. Eközben pedig csak a karjaimba akartam vonni és addig ölelni, amíg könnyebb nem lesz mindkettőnk számára. Csalódott voltam és kétségbe voltam esve.
A kikapcsolásra nem számítottam, megbirkózni vele még nehezebben ment, a tettetés nem ment, nem tudtam megjátszani magam, mikor a szívem ezer darabra tört össze, amiért így kellett látnom őt. Az édesanyja halála után épp elég nehezen hoztuk vissza, akkor sem volt egyszerűbb őt ebben az állapotában látnom, mert tudtam, mennyi fájdalmat és félelmet nyomott el magában, amik később ugyanúgy a felszínre fognak törni, talán még rosszabb is, mikor egyszerre özönlik el az elmédet.
- Caroline... a saját tempódban kellene haladnod. Semmi értelme nem volt felgyorsítani a folyamatot. Ráadásul sokkal nehezebb dolgod lesz, mikor újra szembesülnöd kell mindazzal, amit most kikapcsoltál. Mintha homokba dugnád a fejed. Valójában pont azt csináltad, amit én is, mikor elhagytalak. - Próbáltam valahogyan hatni rá, holott pontosan tudtam, hogy nem fog menni, egy vámpír sem kapcsolt még vissza azonnal, miután eldobta az érzéseit. Ez nem így működött legnagyobb bánatomra. Nem mondom, hogy nem esett jól azt hallani, hogy már ajtónyitáskor meg akart bocsátani, valahogy mégis rossz is volt hallani egyben. Hiszen megbántottam, ő mégis azonnal vissza akart fogadni, ahogy meglátott, én pedig ezt a csodás nőt hagytam magam mögött és őt bántottam. Egyre biztosabb voltam abban, hogy valahol félúton az életem során elveszítettem az összes józan eszemet.  
- Nem akarom feladni, nem azért tértem vissza. A végsőkig elmegyek azért, hogy minden újra olyan legyen, mint régen, vagy valami ahhoz hasonló. Csak akkor megyek el, ha mindent megtettem és még akkor sem akarsz az életedbe. A kikapcsolt állapotod sem riaszt el ettől. - A tekintetét kerestem, mert mást nem mertem tenni. Nem tudtam, hogyan reagált volna arra, ha megfogom a kezét vagy megölelem, de nehéz volt visszafogni magamat. Nem értettem, hogyan élhettem nélküle olyan sokáig. Tényleg megőrültem a leélt éveim alatt.
- Mégis hogyan tennélek boldoggá, amikor jelenleg, ebben az állapotban - mutattam végig rajta - még te sem tudod, mi tenne boldoggá? Most éppen azt sem tudod, mi az a boldogság. - ingattam a fejemet homlokráncolva. Nem értettem, mire megy ki a játék, a kikapcsolt Caroline-t nehéz volt megérteni, ahogyan az összes vámpírt ilyenkor. Én sem voltam éppen könnyen kiismerhető, mikor az egyik pillanatban fejeket tépkedtem le, a következőben pedig még érzelmek nélkül is pánikba estem a tetteimtől. Én valahol mindig a kikapcsolt állapot és az érzelmes Stefan között ingadoztam, talán sosem nyomtam el valójában az érzelmeimet, vagy talán ez tényleg lehetetlen volt és csak áltattuk magunkat.
- Mert így kell történnie. Ahogy korábban is mondtam, nincs jogom dönteni. Te pedig jelenleg nem is tudsz döntést hozni. - vontam vállat, valahogy nem tudtam, hova fogunk így kilyukadni vagy mikor jutunk ki a sötét alagútból a fényre, de ahogyan ígértem, nem mentem sehová, amíg nem kaptam választ az igazi Caroline-tól.
- Adok neked időt. Egy ideig maradhatsz érzelmek nélkül, de egyet jegyezz meg! Bárhogy is alakul, nem fogom kikapcsolni az enyémeket, szóval igen, örülök, hogy nem is próbálkozol azzal. - Ha már annyira azt szerette volna, hogy én irányítsak, ám legyen. Nekem is voltak feltételeim. - Ha viszont nem térsz vissza, visszahozlak én magam, akár erőszakkal. Mert hallanom kell tőled egy választ, de nem így. - Komolyan gondoltam minden egyes szót, másképp nem is érthettem volna szót vele, csak ilyen határozottan és erélyesen.  
Figyelmesen hallgattam, mivel áll még elő, s őszintén szólva, ez a kérése sokkal inkább teljesíthető volt, mint az előző. Boldoggá nem tudtam tenni, amíg nem volt újra önmaga és ezt neki is pontosan tudnia kellett, hiszen kikapcsolt vámpírként sokkal következetesebb volt, mint általában. A lányait viszont mindennél jobban meg akartam védeni, hiszen ez volt az egyik oka annak, hogy leléptem.  
- Tudod, hogy bármit megtennék a lányokért. Minden tudásommal azon leszek, hogy segítsek ebben. - Kicsit talán képmutatónak tűnhettem, hiszen elmentem, mintha nem érdekelne, mi van az ikrekkel, de valójában rengetegszer gondoltam rájuk, amíg távol voltam. Azt gondoltam, az anyjuknak talán több ideje van kutatni és megoldást találni, ha nem vagyok útban és magamban szenvedek. - Csak avass be mindenbe, én pedig, ha kell, az egész világot a feje tetejére állítom, hogy megleljük a választ. Tudom, hogy nagyon nem ezt sugalltam az eltünésemmel, de értetek bármire képes lennék. Hiszen az én kicsavart logikám szerint ezért hagytalak itt titeket. - Nem tudtam, ezt érzelmek nélkül mennyire hiszi el vagy mennyire érti meg, de én ott voltam nekik és addig nem is készültem menni sehova, amíg ő vagy más nem küld el a városból.  

Egy bocsánatkérés Stefan nélkül - amit a hideg magány és némi kétségbeesés ölelt körül - három év után érkezett meg az életembe. Az idő, amely alatt Stefan szó nélkül eltűnt megint, csak fokozta a haragomat iránta. Egyszer már ellőtte az esélyeit, most pedig úgy toppant be hozzám, mint szőke herceg a fehér lovon, csak épp az arca nem a lovagias dicsőséget és eltökéltséget tükrözte, hanem a megbánást és fájdalmat. Legszívesebben megöleltem volna, hogy elfeledtethessem vele és önmagammal is az elmúlt évek kínzó magányát, de a dühöm erősebbnek bizonyult az érte táplált szerelmemnél. A lányaim veszélye még inkább nyomasztott, emiatt sem voltam képes tisztán gondolkozni. Nem engedhettem meg magamnak, hogy elveszítsem a hidegvérem; az ikrek biztonsága mindennél fontosabb volt.
El kellett hát döntenem, hogy Stefan visszatérésével milyen lépéseket fogok megtenni a magam és lányaim biztonsága érdekében. Egy megtört, magába zuhant Caroline nem jöhetett szóba! Hidegnek, számítónak és végtelenül türelmesnek kellett lennem, ha meg akartam oldani a körülöttem forgó problémák hadát. Ez azt jelentette, hogy Stefan szavai sem állíthattak meg.
- Végre azonos a gondolkodásunk, Stefan. Nem lett volna olyan nehéz…igaz? - hangom valamennyivel enyhébb tónusba fordul át, mert egy kicsit meg is szánom őt, de a testtartásom még mindig rideg és zárt marad előtte. Nem akarom leengedni a falaimat, még akkor se, ha most hihetetlen mód megesett rajta a szívem. Bevallotta, hogy hibázott, megértette, hogy elbaltázta az egészet, de még nem bocsáthattam meg neki. Azzal túl könnyen győzedelmeskedett volna és akkor megint azt képzelheti, hogy újra leléphet majd egy szó nélkül, mert én úgyis visszafogadom. Keménynek kellett maradnom.
- Nos… A károk már létrejöttek, ez ellen nem tudsz mit tenni. Ezekre a romokra kell építenünk és előbb vagy utóbb egy stabil platformot kreálhatunk. De nem tudom mennyi idő lesz ez Stefan… Megbántottál és egyszerűen rettegek attól a naptól, amikor újra eljátszod a jelenlegi húzásod… - összébb is húzom magam, ahogy karomon erőteljesebben simítok végig, ezzel is csitítva a bennem domboló gondolatok hadát. Ő tudhatná a legjobban, hogy mennyire fáj az, ha valakit elveszítek az életemből, akit szeretek. Anyu halála után Stefan látta meg igazán azt az oldalamat, ami egy megtört gyermek sírós, elkeseredett arcát tükrözte. Már akkor sem tudtam kontrollálni a gyászomat, azt pedig nem voltam hajlandó elfogadni, hogy Stefan is eltűnjön az életemből véglegesen. Az elmúlt három évben azt hittem sosem tér vissza hozzám… A legrosszabbakra gondoltam, ami történhetett vele.
- Ha nem szeretnélek, akkor nem okoztál volna fájdalmat sem. - sóhajtok fel fásultan, már-már azzal küzdve, hogy a feltörő könnyeket visszaszorítsam, de azok úgyis útjukra találnak később. - Olyan buta vagyok… Megint csak azt érzem, hogy én küzdök értünk egyedül. Olyan könnyen feladod, miért? Hihetetlen karakter vagy Stefan, nincs belőled kettő… Vedd fel végre a gatyát és mutasd meg, hogy ki vagy valójában. Mert ez a gyáva, megfutamodott seggfej nem te vagy. - bosszant, amiért fülét-farkát behúzva helyesel és sajnálkozik, ahelyett, hogy erőszakkal kijelentené mit akar igazán. Barátok voltunk hosszú időn át, megértettük egymást nézeteit és korrigáltunk az életünkön, amikor problémákba ütköztünk. Ezt szeretőkként is elvártam tőle.
- Azért vagyok melletted Stefan, hogy jóban és rosszban kiálljak érted. Emlékszel…? - hangom is megremeg egy kicsit, ahogy az esküvő meghitt napja felé kalandoznak gondolataim. Olyan boldognak és sebezhetetlennek éreztem magam aznap, mert végre amellett a személy mellett állhattam, akiért bármit megtettem volna.
Azt viszont már előre tudom, hogy Damon nem fogja olyan örömtelien fogadni a visszatértét. Jó, talán ő elnézőbb lesz, mert már jó pár pár évtizedet leéltek együtt és az ilyen kis húzások nem számítottak újdonságnak. Egy cinikus hümmögéssel jelzem csak Stefannek a véleményemet a testvére érzéseinek kizárásáról.
Most, hogy a saját előnyömre fordítottam a lapokat, egyre erősebbnek és energetikusabbnak érzem magam. Már nem az a lány és szeretetteljes nő köszönt vissza Stefanre, akit évekkel ezelőtt elhagyott.
- Talán. - hervasztom le a mosolyt is az arcomról. - Nagyon nem vagy most cuki. - ugyan nem tudta elcseszni a kedvem, mégis képes volt a szórakozottságom ellen játszani. - Hidd el, előbb-utóbb megbocsátottam volna. Így hamarabb megkaptad, ennek inkább örülnöd kellene. Már akkor meg akartam neked bocsátani, amikor kinyitottam az ajtót. - vallom be végül félvállról. Mégis mit számít az, ha most az orrára kötöm? Úgyse hinné el és épp ezért olyan mulatságos a vele való játszadozás.
- Nem akarom, hogy darabokra hulljak, Stefan. Tehát vagy elfogadod a helyzetet vagy feladod. Mert nekem nagyon úgy tűnik, hogy inkább az utóbbi felé hajlasz. - valóban nem volt egyszerű dolga megemészteni egyik és másik végletet. Az én részemről ez a húzás nem csak önvédelem volt, hanem egy eszköz is, amivel jobban beleránthatom a fejemet a játékba és teljes kontrollt gyakorolhassak az ikrek mentőakciójába. Félő volt, hogy a megtört, dühös Caroline nem tesz majd jót a lányoknak és mivel tudtam, hogy szükségem volt a józan eszemre -mellette Stefanra is-, ezért nem hagyhattam, hogy ideropi legyek a férjem felbukkanása miatt.
- Megkaphatod azt az esélyt, ha élni akarsz vele. Tegyél boldoggá most. - összefonom vele tekintetemet, azt várva mikor adja fel végre ezt az unalmas játszmáját. Tisztában voltam azzal is, hogy az érzelmeim kikapcsolása védelmet nyújtott, nem oldotta meg a köztünk lévő problémákat, csupán csak a háttérbe szorították azokat. Stefan jelenléte új kihívásokat hozott, de a saját lelki nyugalmam érdekében képes voltam sodródni ezzel az ördögi árral. Nem csak túlélnem kellett, hanem boldogulnom is ebben a kaotikusan nyomasztó világban. - Ez igaz, nekik, nekünk megvan a jogunk a választásra. Hiszen ezt akarod nem? Hogy megint mások döntsenek helyetted, mert neked túl nehéz lenne. De én most neked adok egy esélyt Stefan. - a kanapéra dőlve forgatgatom kezemben a poharat, tovább analizálva Stefan fásult, citromba harapott ábrázatát. Mert ugyan lágy szavakkal illetett, a tekintete mögött láttam a csalódottságot. Nem így tervezte ezt a találkozót.
- Próbáld meg! Próbálj meg visszahozni. De a feladatod elsősorban az, hogy tegyél boldoggá. Ha annyit jelentek neked, mint aminek azt elmondod, akkor egy ilyen apróság menni fog, ugye? Amúgy meg inkább mondj köszönetet, hogy nem pesztrállak a te emberséged kikapcsolásával. Mondjuk bevallom, amikor anno átvertél a kis színjátékoddal, nagyon szexi voltál, akármennyire is ki akartam törni a nyakad. - kuncogok fel egy-két korty között, aztán fel is emelkedek mellőle. Egyszerűen nem tudok megmaradni a seggemen, inkább táncolnék vagy takarítanék… Ez utóbbi talán jobban a képbe fúrja magát, ugyanis azon kapom magam, hogy a kávéasztalt kezdem el rendezgetni magunk előtt.
Nem játszok fair játékot, hiszen a feltételeim eléggé csavarosak. Érzelmek nélkül nehezen tehet boldoggá, de talán képes lesz elhitetni velem, hogy szeret és nem csak egy parkolópálya vagyok a számára, amikor szüksége van egyre. Mert az biztos, hogy még egyszer nem akarom megtapasztalni milyen az, amikor összetörik a szívem. Még ha neki most erre igen csekély esélye is van, akkor sem akarom, hogy megtörjek. Így a legbiztonságosabb és talán az ő fontossági sorrendjén is változtathatok legalább annyit, hogy a lányokért akar majd mellettem is küzdeni.
- Viszont lenne egy másik feladatom is a számodra. Azt már te döntöd el milyen sorrendben akarod őket teljesíteni. Josie és Lizzie veszélyben vannak. A koven átka miatt elkerülhetetlen a közelgő összeolvadásuk, ezért az elmúlt években egy kiskapu után kutattam. De semmi sem lehet százszázalékos a hülye koven miatt. - forgatom meg szemeimet. Nem szívleltem a koven rituáléját és azt sem, hogy ilyen idióta elvekre alapozták a vezetőjük kiválasztását. - Segíthetnél választ találni ennek a megakadályozására. - a pakolászás után végül Stefan felé fordulok és talán most először láthatja azt az elszántságot a szemeimben, amit már jól ismert.

Ezúttal tényleg nagyot hibáztam. Korábban is, mikor csak úgy szó nélkül Savannah-ba költöztem, közben pedig fel sem tűnt, hogy Caroline gyengéd érzelmeket táplál irántam. Megbántottam és egyedül akartam megbirkózni Damon halálával. Akkor is tévedtem, hibáztam, mégsem ekkora mértékűt, hiszen akkor még nem voltunk együtt, nem sétált hozzám az oltárnál, nem fogadtuk meg, hogy jóban és rosszban is kitartunk egymás mellett. Tényleg úgy gondoltam, hogy bár fájdalmat fogok okozni a szeretteimnek, de jót teszek azzal, ha magam mögött hagyom a várost, vele együtt pedig őket is. Ahogy szembesültem a nővel, aki az életemnél is fontosabb volt, s mindazzal, amit már olyan régóta el akart mondani nekem, ráébredtem, hogy életem legnagyobb hibáját követtem el a távozásommal. Ha akkor elmondtam volna mindazt, amit éreztem, maradásra bírt volna, s én pont ettől féltem, mi fog történni, ha miatta maradok, kinek fogok ártani vajon legközelebb, mi lesz, ha az egyik lányának? Viszont talán... talán át tudott volna segíteni a nehézségeken. Csak esélyt kellett volna adnom neki.  
- Hozzád kellett volna fordulnom azonnal, ahogy átfutott az agyamon, hogy elhagyjam a várost. Nem szabadott volna egyedül döntenem erről. - feleltem röviden, holott pontosan tudtam, hogy teljesen felesleges minden, amit mondok. Nem változtathattam meg a múltat, s amikor elhatároztam, hogy visszatérek és felkeresem a nőt ahelyett, hogy a naplómba írnám a gondolataimat, nem számítottam rá, hogy szinte azonnal megbánok mindent, amint belépek Care otthonába. A kapcsolatunkban talán nem is volt olyan pont, ahol vele szemben nekem lett volna igazam, nem tudtam, miért lep meg, hogy ezúttal is ez történt.  
Olyat mondott, amire nem számítottam, mintha valami nehéz tárgyat vágott volna a mellkasomhoz. A levegő bennem rekedt a fájdalomtól, amit az a néhány szócska okozott. Nem hittem, hogy ennyire drasztikus gondolatok gyötrik, miért nem gondoltam ebbe bele jobban? Nem csak én szenvedtem, ő sokkal több fájdalmat és veszteséget élt át, hiszen ő semmit sem tudott rólam. Önző voltam és kegyetlen, hogy évekig szenvednie kellett miattam. Nem érdemeltem meg, hogy visszafogadjon. Eszembe jutott, mit kért tőlem az édesanyja, s ettől valahogy még inkább magamba zuhantam, mert nem tudtam megadni a lányának azt a támaszt, azt a boldogságot, amit megérdemelt volna, amit ő is szánt neki. Liz tévedett velem kapcsolatban, nem én vagyok a megfelelő ember a lányának.
- Sajnálom. Én... nem tudom mit képzeltem. Nem akartam fájdalmat okozni... - Olyan halkan tudtam csak megszólalni, hogy egy átlagos ember talán meg sem hallotta volna mindazt, amit elhagyta a számat. Egy szánalmas, erőtlen bocsánatkérés, ami semmire sem elég. Ami nem változtat meg semmit, nem hoz helyre semmit. Értelmetlen volt egyáltalán megszólalnom is, de nem hagyhattam választ nélkül. Ha valamit, legalább ennyit tudtam adni neki, válaszokat, még ha megkésve is. Nagyon megkésve.
- Miért...? Miért gondolod, hogy rám van szükséged? Én csak... fájdalmat okoztam neked az elmúlt években. Nem tudok mást, csak másoknak ártani. - sóhajtottam, a fejemet ingatva, dühös voltam, de nem rá. Nem tudtam eldönteni, melyikünk a nagyobb bolond, én, amiért visszatértem, hogy talán újra bántsam, vagy ő, amiért még mindig szeretett minden rossz ellenére is. A legrosszabb történés voltam a számára, s az emberek még azon aggódtak, hogy Damon van rossz hatással Elena életére.  
- Mindennél jobban veled szeretnék lenni, egy közös életet építeni, amit el is kezdtünk, de... amikor saját magamat sem tudom összekaparni a földről, mégis hogyan gondoskodhatnék rólad? Nem fair, hogy állandóan te húzol ki a szakadékból, amibe újra és újra beleesek. Lexi ezt csinálta egész életében és mire ment vele? Nem várhatom el ezt mindenkitől. - Dühös voltam magamra, a szomorúság és a fájdalom szinte eltörpült amellett a harag mellett, amit a saját magam irányába éreztem. Mindig új akadály gördült elém, mikor leküzdöttem a vér utáni sóvárgásomat több, mint száz év után, akkor Klaus bukkant fel, majd Silas, végül pedig egy kicseszett képesség döntött le a lábamról. Mintha nekem nem járt volna meg az, hogy nyugodt életet éljek és boldog legyek a választottam mellett. A legrosszabb pedig az volt az egészben, hogy mindvégig én voltam az akadály, nem mások, mert mindenkivel történtek rossz dolgok, mindenkinek voltak nehézségei, csak én voltam annyira gyenge, hogy nem tudtam ezeket kezelni.
- Damon nehéz eset, nehéz lesz kizárnom az érzelmeit. - nyugtáztam nagyot nyelve, látszódhatott az arcomon az aggódás. Attól a találkozótól féltem a legjobban. Tudtam, hogy Caroline-nak csalódást fogok okozni, tudtam, hogy Elena bár örülni fog nekem, de ő sem lesz elragadtatva attól, hogy csak vele álltam szóba, ezzel kellemetlen helyzetbe hozva őt, ráadásul egyszer sem kerestem fel személyesen senkit. Lexi le fog szidni, talán még jól el is ver, amiért leléceltem, de Damon... arra gondolni sem mertem, ő mit fog reagálni. Talán az arcomba vágja az ajtót, vagy levegőnek néz. Féltem a reakciójától.  
Jobban fájt, hogy használta azt a bizonyos kapcsolót, minthogy halottnak hitt. Miattam még az érzéseit is eldobta, mégis ragaszkodott hozzá, hogy szüksége van rám és engem akar. A megbántott Caroline-nal sem tudtam mit kezdeni, de az érzelmek nélküli Caroline sokkal rosszabb volt. Ránézni sem akartam, mert ő nem a feleségem volt. Érzelmek nélkül nem. Fájt, hogy így kell látnom, hogy azt gondolta, ez a legjobb megoldás miattam.
- Talán, igen. Vagy talán épp a kontroll miatt nem tudsz majd visszakapcsolni. Mert így minden tisztább, minden egyszerűbb. - motyogtam, nem akartam megmondani neki, mit tegye vagy mit ne, de ezzel nehéz volt egyetérteni vagy támogatni. - Nehéz elhinni, hogy tényleg megbocsátasz nekem, mikor nem érzel semmit. - Nem akartam belekötni, de megjátszani sem tudtam magam tovább, hogy nem érdekel a dolog. A lazaság amúgy sem ment valami jól, amikor a világ körülöttem éppen darabokra hullott.
- A bánatos Caroline sem tetszett, valójában egyik sem, amit most láttam. Mert mindkettőért én vagyok a felelős. Bármit megadnék, hogy újra veled lehessek, de... nem teszek jót neked. - Nem tudom, miért mondtam el mindezt neki, nem sok értelme volt ebben az állapotában. Ráadásul azért jöttem, hogy a bocsánatáért esedezzen, de mintha magamat próbáltam volna meggyőzni arról, hogy nem vagyok jó neki.  
Próbáltam nem nagyon lereagálni, hogy az ölemben ül, nem elhúzódni tőle, de nem is belemenni a játékba. Az érintése az arcomon egyszerre esett jól és rosszul is. A keze meleg volt, gyengéd, de ő mégsem az a Caroline volt, akit szerettem, csak az árnyéka. Változni értem. Épp ez volt az, amit kiborított, amit már nem tudtam elviselni. Szerettem volna én is ráütni a kapcsolóra, hogy ne érezzem annyira nyomorultul magam, de ha megtettem volna, akkor mindennek vége. Nem feleltem a szavaira, inkább lehúztam az italt szinte abban a pillanatban, ahogy a poharat a kezembe nyomta, majd forgatni kezdem az ujjaim között.
- HA! sikerül meggyőznöm téged, hogy fogadj vissza, akkor minden nap azon lettem volna, hogy visszanyerjem a bizalmad. Semmi sem lenne olyan, mint régen, mert megint elcsesztem. Viszont... minden erőmmel azon lennék, hogy boldog legyél. - nyeltem nagyot, mélyen a szemeibe nézve, amik semmit sem tükröztek. A mellkasom szorított. - A többiekkel is ugyanez a tervem. Senkire sem erőltetem rá magam, mindenki eldönti, kér-e belőlem vagy sem. Mást nem tehetek. Én mentem el. - jegyeztem meg szárazon, hirtelen az üres pohár mindennél sokkal érdekesebb volt. Úgy éreztem, ennél rosszabbul nem is alakulhatott volna ez a találkozó.
- Na és neked? Meddig akarsz ebben az állapotban maradni? És ha nekem ez nem tetszik? Ha megpróbállak visszahozni? - A hangom lágy volt, nem támadó, nem akartam felbosszantani, de érdekelt, mit szeretne kihozni ebből az állapotából.

Mindig beleestem abba a hibába, hogy naivan elhittem másoknak mennyire számítok nekik. Legtöbbször csak báb voltam a játékukban, egy eldobható eszköz, amely elavul az idő alatt. A másik hibám pedig az volt, hogy túlságosan bíztam másokban. Ameddig persze meg nem tanultam, hogy az én életem többet számít, mint ahogyan azt sokan másképp festették le előttem.
- Ez várható volt. - szökött ki belőlem. Stefan, aki mindig is a szavak embere volt, most falba ütközött és pontosan jól ismertem őt már ahhoz, hogy tudjam, a mentegetőzés és kifogások nem érnek fel a tetteihez. - Engem is kérdezhettél volna, de azt hiszem ezt már te is tudod. - sóhajtottam fel, most először beletörődve abba, hogy a további csapásaim feleslegesek lesznek. Ami történt, az megtörtént, csupán hihetetlenül fájt és azt akartam, hogy neki is olyannyira fájjon, mint nekem. Amikor egyedül sírtam álomba magam minden egyes éjszaka, azon merengve, hogy valaha visszatér-e. Vagy amikor hajnali órákban riadtam fel, mert azt hittem meghalt… Újra. Még ha Julian már csak egy rossz álomként volt jelen, mindig is magával hordozta a félelmemet, hogy Stefan sem sérthetetlen, őt is könnyűszerrel elragadhatja a halál.
- Azt hittem meghaltál… - magamnak suttogtam csupán, összepréselt ajkakkal, melyeket csak most vettem észre, hogy már véresre rágtam az elmúlt pár percben. A sajnálkozása most ütött mellkason csak igazán és mintha most először érezném úgy, hogy tényleg megértette az aggodalmaim okát. A könnyektől csillogó tekintete, az a kisfiús testtartás, aki tudja, hogy rosszat csinált, de nem akar kihátrálni. Tükrözték mindazt, ami benne is kavaroghatott. A kettős, félős érzelmek, hogy elveszít. Én is hasonlóképp éreztem iránta, csupán a haragom táncolt más dallamot a fejem felett. Arcizmaim egy egészen keveset ellazultak testbeszédjének elemzése kapcsán, de még mindig feszült testtartással ültem a kanapén, azon tűnődve, miként állíthatnám le a cirkázó gondolataimat. - Én téged akarlak, Stefan. - szólaltam meg végre a monológja után. Hangom hangosabban csattan fel, már-már hisztérikus sikkantással, mert nem tudom elhinni, hogy még mindig nem veszi észre mennyire fontos volt nekem az életemben. - A legjobb barátom vagy, Stefan. A társam. A férjem. Jesszus… - kénytelen vagyok szünetet tartani, hogy levegőhöz jutva folytathassam és ne most törjenek ki azok a mélyről felbuggyanó krokodilkönnyek. - Már a legelejétől fogva oda és vissza voltam érted. Nem arra van szükségem, hogy valaki hercegnőként cipeljen a vállain, hanem rád, Stefan. Szerelembe estünk, anélkül, hogy észrevettük volna. Épp ezért olyan tiszták ezek az érzelmek és épp ezért tudom, hogy te vagy az, akit akarok. De nem művelheted ezt velem minden szökőévben. Amikor azt hiszem, hogy minden rendben van és át tudunk vészelni bármit ketten, te fogod magad és kisétálsz az ajtón. Ezt a kapcsolatot ketten építik, Stefan, ne hagyd, hogy egy valaki lerombolja azt, amit a másik a hurrikánoktól is megóvna. - mély sóhajtással fejezem be. Mintha a mellkasomról is legurult volna az az ólomsúly, amit eddig cipeltem, de amint a gondolataim cirkázó ménese visszatér, úgy tér vissza velük a bizalmatlanság és a keserű fájdalomérzet, amit ő okozott nekem.
- Húha, kíváncsi leszek az ő kifakadására. - dobolok párat ujjaimmal a combomon. Damon mindig is erős karakter volt, főként a legelején, amikor senki és semmi nem számított neki, csak a maga idióta kis játéka. Az, hogy Stefan az ő ajtaja is előtt betoppan majd…nos, az felettébb mulatságos képként festette le magát előttem. - Nem kellene sokat várnod vele. - tanácsolom neki jószándékból. Minél tovább kerüli, annál nehezebb megemészteni a visszatérését. Én már csak tudom.
S akármennyire is gyűlöltem az árulása miatt, amiatt, hogy nem fektetett belém elég bizalmat és elmenekült, mégsem tudtam elengedni. Az érzéseim iránta két lángként csaptak össze felettem, s míg az egyik a föld alá kívánta, addig a másik sose akarta elereszteni. Meg kellett állapodnom az egyik oldalnál, de akármelyiket is választottam volna, az túl sok fájdalmat hordozott volna magával. Ezért döntöttem így és csitítottam el azt a rengeteg hangot és haragot, hogy a szívem ne roppanjon ketté.
- Ugyan már, Stefan! Te tudod a legjobban, hogy mennyire kontrollban vagyok ilyenkor! - intem is le rögtön azt a bugyuta felvetését, hogy “ó jaj, ki fog majd visszahozni?”. - Hirtelen nagyon tudod, hogy a lányaimnak mire van szükségük. Hol voltál…hm, évekkel ezelőtt? De várjunk csak, ez nem is számít már. Megbocsátok neked most az egyszer, de csak azért mert végre jó hangulatban vagyok. Nem mellesleg, ha azt akartam volna, hogy végleg kilépj az életemből, akkor nem gondolod, hogy már rég kivágtalak volna a házamból? - államat pöcögtetem mutatóujjammal, azon tanakodva miféle képkocka is lenne az, ha Stefan átrepülne a szomszéd ház falához. De mázlija van, mert nem akarok megszabadulni tőle, sokkal inkább azt akarom, hogy maradjon. Hiszen még csak most jött!
- Elütni. - sokatmondó vigyorral ismétlem meg azt a szócskát, ami a legjobban számít, mialatt úgy helyezkedek, hogy feltérdelhessek combjai mellett, majd így ügyeskedjem vissza magam az ölébe. Szabadon lévő kezét is arra bátorítom, hogy csatlakoztassa a másikhoz, amely már a derekamon pihent. Élveztem, hogy nem tudott teljes ellenállást mutatni felém. - Már eldöntöttem. Nem volt annyira nehéz, de azt hiszem, ha nem is kapcsoltam volna ki, akkor is maradtál volna. Hát nem szuper? - átkarolom a vállai felett, habár gyerekded mosollyal tarkítom szavaim visszhangját, tekintetem továbbra is sötét, üveges reflektálással tükrözi Stefan képét.
- Hm. - komorodik el arcom, amikor a mehetnékjét javasolja. - Megint egyedül akarsz hagyni. Ez tipikus. Így már nem vagyok elég jó, Stefan? Csak akkor, amikor egy összefolyt, bánatos massza vagyok? - kérdőn fúrom szemeimet az övébe, utat sem adva neki, hogy menekülő lehetőségeket kutasson előlem. Válláról egyik kezem az állkapcsa irányába vándorol, majd végigfuttatom ujjaimat az élén, egészen az álla vonaláig, míg meg nem állapodnak alsó ajkán gyengéden súlyt helyezve arra, hogy szájának vonala megnyíljon. - Ha szépen akarsz játszani, akkor elfogadod a valóságot. Inkább legyél hálás azért, mert hajlandó voltam változni. Érted. - s ahelyett, hogy tovább játszadoznék a Stefanra hasonlító mozdulatlan hústömeggel, inkább felpattanok róla. Felnyalábolva a poharát a földről öntök magunknak egy újabb italt, mely ismét agresszívan tolódik vissza Stefan kezébe. Jelenleg csak az számított, hogy korrigáltam a helyzeten és tisztán látok végre. A fájdalom, a bánat, már csak egy kínkeserves kiáltásnak tűntek valahonnan mélyről, amit most nem hagytam feltörni. A lányaim is megértették volna, s meg is fogják, amikor arra kerül a sor, hogy bemutassam nekik milyen az új anyu.
- Avass be kicsit a terveidbe. - huppanok vissza Stefan mellé a kanapéra, s mielőtt folytatnám, egy kortyot hátradöntök az italból. - Eljössz hozzám, a bocsánatomért esedezel és utána? Mit képzeltél el folytatásnak? Idilli életet, minden megy tovább, mint régen? Vagy csalódást és bukást? Na és a többiek?- érdeklődtem a döntései és gondolatai felé. Mellesleg, ha hazudni is próbált volna, azt kiszúrnám bármely pillanatban. Épp ezért is volt olyan jó ez a játék: az én szabályaim szerint kellett játszania.

Mielőtt megismertem Elenát, nem is gondoltam volna, hogy valaha újra szerelmes leszek, miután két nő is összetörte a szívemet és miattuk megjártam a poklot. Végül vele sem úgy sikerült minden, ahogyan azt elképzeltük, miután kicsúszott a kezeim közül, már vágytam egy társra, a szerelemre, de tőle ezt nem kaphattam meg, amitől újra úgy gondoltam, hogy sosem találom meg amit keresek, örökre egyedül maradok. Caroline volt az, aki először rávilágított arra, idővel el fognak halványulni azok az érzések, amit Elene iránt éreztem, és majd újra rátalálok a szerelemre úgy, hogy észre sem veszem. Megnyugtattak a szavai és jól is estek, de egy percig sem gondoltam, hogy igaza lenne, akkor még nem. Azóta rengetegszer újrajátszottam azt a jelenetet a fejemben, a szavait, de nem tudtam rájönni, miért nem hittem neki, hiszen neki mindig igaza volt. Még akkor is, amikor megbántott valakit, sosem csak úgy a levegőbe dobálózott a szavaival, azoknak mindig volt valami alapja. Ő volt az a személy, aki apránként közel került hozzám, a szívembe fészkelte magát, s aki végleg megváltoztatta az életemet. Én pedig csak újra és újra megbántottam, pedig ő volt az utolsó személy, akinek valaha is ártani akartam.
Tejes mértékben igaza volt, mert az volt a minimum, hogy ő dönt a szituációról. Nekem nem sok beleszólásom volt, semmihez sem volt közöm már, ami őt érintette, nem volt jogom az életében lenni, vagy egyáltalán megjelenni a háza előtt. Mégsem bántam meg, hogy megtettem, mert ha nem térek vissza, ő csak tovább emésztette volna magát a történteken, sosem tudta volna teljes mértékben lezárni mindazt, ami köztünk volt. Bele hasadt volna a szívem, ha elküld és nem kér többet belőlem, de ha így is tett volna, akkor is jobban érezném magam, mert legalább maga mögött tudhatná a múltunkat és nem maradnának lezáratlan ügyei velem kapcsolatban.
- Nem tudok mit mondani erre. - vallottam be keserűen, mert valójában erre tényleg nem volt semmi indokom, csak kifogásaim. Attól még, hogy nem lehettem a közelében, kereshettem volna, csak és kizárólag azért nem tettem, mert túl gyenge voltam hozzá. Ennyi. - Nem akartam Elenát vagy bárki mást belekeverni ebbe, de egyszerűen... tudnom kellett rólad valamit. - vontam vállat, de hanyagság nem volt sem a mozdulatban, sem az arckifejezésemben. Még mindig könnyes szemmel néztem rá, a saját fájdalmam kevésbé érdekelt, de az övé volt az, ami igazán a szívembe mart. Ezt másképp is csinálhattam volna.
- Sajnálom. - Nem tudtam, mégis mit mondhatnék még, mivel enyhíthetnék a haragon, ami valahol mégis csak ott bujkált benne, még ha el is nyomta rengeteg más érzelem. - Azt hiszem téged próbáltalak ezzel is óvni. Mindent vagy semmit. Ha nem tudod megadni neked azt az életet, amit neked szántam, akkor inkább kizárom magam belőle teljesen. Mert ahogy már mondtam, sokkal jobbat érdemelsz nálam, valakit, aki minden kívánságodat teljesíti és aki ott tud lenni veled úgy igazán, ha szükséged van rá. - ingattam a fejem, úgy éreztem csak ismételgetem magamat, de mást nem tudtam neki kínálni, mint ezt. Az igazságot, mindent, ahogyan gondoltam a dolgokat, ahogyan éreztem, ami lezajlott bennem. Nem kifogás volt, hogy őt próbáltam óvni, attól függetlenül hibáztam és bántottam őt, megint. Jót akartam tenni és újfent elcsesztem a dolgokat.
A kérdésére újra elszorult a torkom, a szívem, a gyomrom, szinte az egész testem görcsbe rándult, mert nem csak Caroline-t hagytam el, mindenki mást is, s ahogyan neki, úgy Damonnek is biztosan szüksége lett volna rám. Ugyanakkor... Damon ingadozó érzelmeit mégis hogyan kezeltem volna? Emlékszem arra a néhány alkalomra, amikor mások érzései eluralkodtak rajtam, a bátyám érzéseit is volt "szerencsém" megízlelni, s a hozzám közel állók érzelmei voltak a legrosszabbak.
- Nem. Te vagy az első. - jegyeztem meg lehajtott fejjel, mert másoktól is ugyanúgy bocsánatot kellett kérnem, ugyanúgy esélyt kellett adnom nekik is, hogy dönthessenek, szeretnének-e az életükben tudni vagy sem. - Bele sem mertem gondolni, ő majd mit szól a visszatérésemhez. Ez egy hosszú út lesz. - tettem hozzá, de nem a személyek számára gondoltam, hanem arra, miként nyerem majd vissza a támogatásukat a szeretteimnek. Rögös és hosszú útnak tűnt, pedig még csak alig fél órája léptem rá.
Mindenre fel voltam készülve, tényleg mindenre, de az érzelmek kizárása meg sem fordult a fejemben. A sajátjaimat rengetegszer el akartam dobni, a bűntudat azonban nem engedte, hiszen nem volt még ahhoz se jogom, hogy érzelmek nélkül, nyugodtan éljem az életemet, míg mások miattam szenvednek. Caroline érzelmeire nem gondoltam, mi lesz akkor, ha megszabadul tőlük, pedig ezt is meg kellett volna fontolnom, talán akkor óvatosabb lettem volna a közelében.
- Nem, Caroline, ez... ez borzalmas ötlet! És ha nem tudod visszakapcsolni őket? Ha egyikünk sem tud visszahozni? A lányaidnak nem erre van szükségük. Csak kérned kellett volna, és elmentem volna innen, ha túl nehéz volt megbirkóznod a jelenlétemmel. Csak egy szavadba került volna... - A mondat végére a hangom fokozatosan halkult el, az utolsó szavaknál szinte suttogássá halkult. A saját érzéseim annyira összekuszálódtak, hogy azt sem tudtam, melyik érzelemre fókuszáljak, pedig fontos lett volna, így tudtam kezelni a képességemet is, bár hosszú idő volt, mire erre rájöttem. Ugyanúgy tudtam uralni, ahogyan egy vámpír az érzelmei visszakapcsolása után próbál megbirkózni a rengeteg érzelemmel. Csak egyre összpontosít, aztán szép lassan visszaenged mindent.
Nem épp jókedvűen pislogtam le a kezembe nyomott pohárra, az alkohol ugyan jól jött, de talán már előbb kellett volna ahhoz nyúlnunk, akkor nem jutunk oda, hogy miattam mindent eldob, mert nem képes fókuszálni a fájdalomtól. Ösztönösen a derekára csúsztattam egyik kezemet, de valójában nem akartam tőle semmit ilyen módon. Hiába tudott könnyebben döntést hozni, hiába tudott jobban fókuszálni, ez csak egy váz volt, ami úgy nézett ki, mint ő. Nem volt benne lélek, hiszen kiveszett belőle minden, ami miatt szerettem. Lehúztam az italt, ami jóleső melegséggel töltött el néhány másodperc erejéig, majd ha az asztal a közelben volt, arra tettem, ha nem, egyszerűen csak le a földre magam mellé.
- Elütni az időt? - nyeltem egyet, hogy ne legyen olyan szomorkás a hangom, és megpróbáltam belemenni a "játékba". Úgy tenni, mintha nem tört volna apró darabokra a szívem abban a pillanatban, hogy rájöttem mit tett. Nem szabadott túl sok érzelmet kimutatnom, mert akkor feldühítem, ami pedig sose jelent jót egy kikapcsolt vámpírnál. - Miért akarod elütni az időt? Azt hittem az a célod, hogy eldöntsd, kirakod-e a szűröm vagy sem. - elmosolyodtam, amit nem tudom hogyan hoztak össze, de igyekeztem úgy tenni, mintha semmit sem jelentene nekem, ha elküld. Valójában rettegtem belül, s örültem, hogy neki nincs meg az a képessége, mint nekem. - Talán jobb lenne, ha egyedül hagynálak a gondolataiddal. Mielőtt még véletlenül feldühítelek a bánatos arckifejezésemmel. - néztem rá kérdőn, nem húzódtam el tőle, pedig szerettem volna. Nem Caroline ült az ölemben, csak valaki, aki rá hasonlított. Nehéz volt a korábbi összeborulás és sírás után viccelődni és lazának tűnni, talán át is látott rajtam, mégsem érdekelt. Ennyit tehettem az ügy érdekében.

Tudtam, hogy az igazat mondja, holott egy részem rettentően epekedett azért, hogy hazudni foghassam. Mert nem lett volna helyes, hogy ő kiönti a szívét előttem, mialatt én minden erőmmel próbálom őt kizárni az életemből. Fájt így látnom őt és még jobban zavart, hogy megtörve próbált visszaköltözni a szívembe, melyet nem tudtam ismét megnyitni előtte. Túlságosan sok érzés kavargott bennem ahhoz, hogy higgadtan kezelni tudjam a szituációt és bebiztosítani annak kimenetelét. Épp ezért hagytam nyitva a lehetőségek ajtaját, hogy ne döntsek elhamarkodottan a sorsunkról. Egy esélye van és még nem tudtam, hogy érdemes lesz-e visszafogadni őt, hisz' a bizalmam benne megingott. Még ha Stefan az igazat is mondta, a szívem egyszerűen kitagadta őt magából a sok fájdalom miatt, amiket a távollétével okozott. Nem is vártam tőle mást, csak megértést és türelmet az irányomba, ameddig le tudom küzdeni magamban ezeket az érzéseket és valamelyest le tudom őket csillapítani. Felnőtt módjára kellett viselkednem, nem zuhanhattam össze, mint egy tinilány, épp ezért is próbáltam kihúzni magam, hogy legalább határozottnak tűnhessek előtte és magammal is el tudjam hitetni, hogy ura vagyok a helyzetnek. Az már más volt, hogy minden fájdalmat, hiányt és szeretetet sokszorosan éreztem jelenleg, így nehezebb volt lecsitítani a kis hangokat a fejemben, amik többféle irányba rángattak.
- Nem is lehetne másként. - zavart, hogy ilyen egyszerűen megfelelt a szabályaimnak és hűséges kiskutyaként adta át a stafétát a kezembe. Azt akartam, hogy küzdjön egy kicsit és még pocsékabbul érezze magát. Nem voltam rosszindulatú, de az ő részéről már nem ez volt az első alkalom, hogy hátat fordított nekem és elhagyott. Először talán jobban viseltem a távolságát, de a második után már nem tudtam olyan könnyen megbocsájtani neki. Először tanulnia kellett belőle, egy olyan leckét, melyre építhetjük a kapcsolatunkat. Már ha utat tudunk ennek nyitni...
A sajnálkozása szíven döf, s egy egészen apró jele ki is ül az arcomra, miközben összevont szemöldökkel, és szomorú szemekkel pillantok rá. Nem akartam őt így látni... Még mindig nem akartam fájdalmat okozni neki, viszont nem tehettem mást. Valahogy meg kellett neki mutatnom, hogy erős vagyok és ha hibázik, azután nem kerül vissza minden a régi kerékvágásba problémák nélkül. Meg kellett beszélnünk és meg kellett mutatnunk a másiknak, hogy számíthatunk rájuk. Nekem szükségem volt rá. A lányaimnak is, kiknek sorsát meg kellett változtatnom, de egyedül, Alariccal is nehéz feladatnak tűnt. Ric nem volt ott mellem minden kifakadásomnál, aggodalmamnál, amikor Stefan ott lehetett volna...
- Igen, tudom, hogy te vagy a hibás. Pusztán fáj, hogy a barátnőmmel is ilyen ostobaságokat ígértettél meg. - egy kicsit bosszantott is, hogy utólagos választásnak maradtam Elena után, de még így is érzem rajta, hogy őszinte ezzel kapcsolatban is. Félt, hogy bántana minket, holott én még mindig amellett a vélemény mellett áltam, hogy én tudok rajta segíteni. Épp ezért is esik rosszul, hogy inkább egyedül akarta megoldani, mintsem maradt volna velem. Elbuktam, mint feleség és azzal, hogy eltűnt az életemből, csak még inkább megpecsételte bennem ezeket a meglátásokat. - És én még mindig azt tudom neked mondani, hogy együtt megoldottuk volna. Támaszkodhattál volna rám, Stefan. Ha kell, bezártalak volna valahová a te érdekedben, ha arra kérsz, vagy elmentem volna veled az Isten háta mögé, hogy látogathassalak. Nem kellett volna teljesen kizárnod az életedből. Lettek volna kiskapuk. - továbbra is makacs maradok és kitartok a véleményem mellett. Ott lehettem volna neki. Ha nem is teljesen, de részekben igen, amikor csak tehettem volna. De ő jobbnak látta, ha kisétál és eltűnik a ködben. - Damonnal egyáltalán beszéltél már? - kérdezem tőle egy egészen aprónyi kíváncsisággal, mert abban is biztos vagyok, hogy a hőn szeretett testvére lehet más reakciókkal fogadja, ha betoppan a küszöbén újra. Vagy az is lehet ő már jobban hozzászokott... Akárhogyan is ment végbe a mostani találkozójuk -már ha megtörtént-, tudni akarom, hogy Damon mit tud.
A könnyek nem lepnek meg. Több évnyi keserű, visszafojtott érzelmet préseltem magamba, amiknek előbb vagy utóbb ki kellett bukniuk belőlem. S ugyan megannyiszor sírtam már a szobámban, a zárt ajtók mögött, most mégis más érzés volt kiadni magamból Stefan előtt. Rettentően hiányzott, de nem tudtam neki megbocsájtani olyan könnyen és ez még nagyobb küzdelem volt, mint kontrollálni a könnyeimet. Kérelmeire nem is tudtam szóval válaszolni, könnyeim csak tovább patakzottak és fojtogattak tovább előtte, amíg nem minden fájdalomnak vége szakadt végre.
A nappali csendjét csak a kinti zajok törték meg. Stefan döbbenetteli arca egyáltalán nem volt meglepetés, de nem már nem éreztem semmit az irányába, ami miatt komfortossá kellett volna tennem a szituációt. Az emberségem kikapcsolása volt az egyetlen módja annak, hogy elviseljem a fájdalmat, amit ő okozott. Most, hogy itt volt, csak egy hideg, nincstelen ürességet éreztem.
Összeszűkült szemekkel néztem vissza rá, amikor végre szóhoz tudott jutni. De nem értette. Nem érthette. Az érzéseim nélkül sokkal tisztábban láttam a helyzetet. Az ikerlányaim veszélyben voltak és nem engedhettem meg magamnak, hogy a fájdalom elhomályosítsa az ítélőképességemet. Ha Stefannak volt is helye az életemben, ahhoz a leracionálisabb döntést kellett hoznom, anélkül, hogy a fájdalomból származó érzelmeim közbe tudnának szólni.
- Nem ez a legjobb benne? Sokkal fókuszáltabb vagyok, ezért nem kell azon sem aggódnod, hogy újra zokogva omlok a karjaidba. Mert hát amúgy is mit érdekelne az téged, igaz? Könnyen hátra hagyod azt, ami fontos. - cukkolom tovább egy ravasz mosolyt társítva szavaimhoz. - Pont ez az izgalmas benne, nem? Nem kell az uncsi érzelmeimre hagyatkoznunk, amikor máshogy is meg tudjuk majd oldani a gondokat. - a konyhából szólok már neki vissza, ahonnan elő is kaparok egy bourbon-ös üveget, amit még Ric hagyhatott nálam. Biztos nem fog neki hiányozni, ha a tartalma megsemmisül az elkövetkezendő fél órában.
Elégedetten ragadok meg két poharat, nyomok beléjük egy-két jégkockát a hűtőből, majd szórakozott lendülettel térek vissza Stefanhez a nappaliba. A kezébe nyomom az egyik poharat, majd félig töltöm neki azt a bourbonnel. A sajátommal is hasonlóképpen teszek, aztán csak levetem magam az ölébe és átkarolom a szabadon lévő kezemmel.
- De had figyelmeztesselek, hogyha megint az idióta kis játékodat játszod el, és átversz, mint a múltkor, akkor nagyon nem leszünk jóban. Addig is vannak ötleteim miként üssük el az időt. - kuncogva kortyolok bele az italomba. Tényleg sokkal szabadabbnak érzem magam ismét. Céltudatosabbnak és erősebbnek.

Egy kicsit megkönnyítette a helyzetemet, hogy Caroline érzékeli, ki hazudik neki, így tudhatta, hogy teljesen őszinte voltam vele végig, amióta csak felbukkantam az ajtaja előtt. Ugyanakkor ettől mégsem tűntem a szemében megbízhatóbbnak, mert hiába mondtam igazat, ha egyszer annyira megbántottam, hogy szinte rám sem tudott nézni az elején. Megértettem őt, az őszinteség sajnos semmit sem segített a helyzetünkön, illetve segített volna, ha még azelőtt vagyok őszinte, hogy elhagyom a várost. Ezen már nem változtathattam, hiába bántam meg a döntéseim egy részét, nem tehettem ellenük, nem forgathattam vissza az időt. Együtt kellett élnem minden rossz vagy fájdalmas döntésemmel és megpróbálni jóvá tenni, amit csak lehet. Nem voltam biztos benne még mindig, hogy ezt helyre tudom-e hozni valaha is. Nem igazán érdemeltem meg, mégis meg kellett próbálnom, Caroline érdekében. Arra egyelőre nem akartam gondolni, hogy Damon vajon hogyan kezelte a távollétemet, mennyire haragudott meg rám, amiért sosem kerestem. Érdekelt, hogy mi történt vele és Elenával amíg nem voltam itt, hiszen nem sokat beszéltem meg vele telefonon, igazán felületes beszélgetések voltak, mindössze pár percesek, hogy legalább egy kicsit közelebb érezzem magam hozzájuk. Caroline mégis fontosabb volt nekem bárkinél, nem számított semmi, amíg vele nem tudtam megbeszélni a dolgokat.
Nem akartam ekkora felelősséget róni rá vagy hogy kellemetlenül érezze magát amiatt, hogy döntenie kell, de mi mást tehettem volna? Neki kellett eldöntenie, érdemes vagyok-e a megbocsátására vagy hogy képes új esélyt adni nekem, vagy sem. Csak ő tudhatta a választ ezekre, s legalább most megadhattam neki a választási lehetőséget, amit korábban elvettem tőle. Láttam rajta, sőt, még éreztem is a bizonytalanságát, az érzései kavalkádjába még én magam is belezavarodtam kicsit, de amennyire tudtam, igyekeztem kizárni ezeket. Nem engedhettem, hogy átvegyék az irányítást felettem, már tudtam uralni egy bizonyos fokig, hiszen ezért is tértem vissza. Ha elengedem magam és nem küzdök, akkor teljesen felesleges volt a visszatérésem és akár abban a pillanatban le is léphettem volna, ahogy megérkeztem.
- Értem, Caroline. Csak nyugodtan gondold át. Úgy lesz, ahogy te akarod. - mondtam nyugodtságot színlelve, miközben csaknem szétrobbantam belül. Nem tehettem mást, türelmesnek és megértőnek kellett lennem, hiszen így is túl sokat kértem tőle. A megbocsátás olyan valami volt, amit sokáig lehetetlennek tartottam, s ott abban a pillanatban is csak reménykedni tudtam. Reméltem, hogy újrakezdhetem vele, ebben igaza volt, ugyanakkor nem tartottam magam érdemesnek rá. Megint ott voltam, ahol egyszer régen, mintha ez egy örök körforgás lett volna.
Fájdalmas volt egy légtérben lenni vele úgy, hogy nem vonhatom a karjaimba, minden erőmet felemésztette, hogy távol maradjak tőle, illetve az is, hogy ne fulladjak bele a saját nyomorúságomba. Azt sem tudtam, hogyan funkcionáltam nélküle majdnem három éven keresztül, hirtelen ez egy lehetetlen dolognak tűnt. És valahol az is volt, nem tudtam elfelejteni azt a szenvedést, amit átéltem, szörnyű volt belegondolni is, hogy ő még nálam is jobban szenvedett.  
- Épp emiatt az önzetlenség miatt döntöttem egyedül. Sajnálom. Tényleg sajnálom... - szinte nyögtem a szavakat, alig tudtam kipréselni magamból, s erre a néhány pillanatra elkerültem a tekintetét. Egyszerre éreztem még mindig azt, hogy helyesen döntöttem akkor, s azt, hogy ennél rosszabb döntést meg sem hozhattam volna. Ezek a kettős érzések csaknem szétszakítottak belülről.
Nem akartam neki hazudni, nem is tudtam volna a képessége miatt, de a szívembe mart a reakciója, s egy kicsit nehezebben kezdtem venni a levegőt. Hirtelen az jutott eszembe, mikor egész nyáron át fuldokoltam egy széfbe zárva. Ezt fájdalmasabbnak éreztem, mint a valódi fuldoklást.  
- Elenát nem okold ezért. Ha valakit okolni akarsz, engem okolj, tudod, hogy én vagyok a hibás. Megkértem, hogy tartsa titokban, mert csak így tudtam távol maradni tőletek. Hibáztam, igen, de Caroline, meg kell értened, hogy nem voltam önmagam. Veszélyes lettem volna rátok, nem látod, hogy csak ezért voltam önző? - Nem tagadtam le az önzőségem, mert valóban az voltam, nem vettem számításba, kinek okozok fájdalmat, jobban mondva nem gondoltam bele úgy igazán a következményekbe. Abban viszont biztos voltam, hogy nem akartam bántani őket és ez segített meghozni a végső döntést. Kétségbeesetten próbáltam elérni, hogy ne haragudjon rám, de mintha csak rossz válaszok jöttek volna ki a számon, inkább rontottam a helyzeten minden egyes magyarázatommal. A fájdalma és a haragja szinte kézzel tapintható volt, pár másodpercre még el is veszítettem a képességem felett az irányítást emiatt, de sikerült még épp időben elnyomnom, hogy ne inogjak meg tőle. Mély levegőt vettem, majd lassan fújtam ki, hogy kicsit megnyugtassam magam, de a saját fájdalmamat már nem tudtam tompítani.
Azt hittem talán egy kis haladást értünk el, hiszen a közelébe engedett, megérinthettem, még ha mindketten fátyolosan is láttunk a legördülő könnycseppektől, legalább a közelében lehettem és érezhettem a belőle áradó szeretetet, még ha kicsit meg is tört a bizalma felém.  
- Idővel el fog, Care! Csak engedd, hogy melletted legyek, hogy enyhíthessem, ha már ennyire elszúrtam, legalább most hadd legyek melletted. Kérlek! - suttogtam, s éreztem, hogy a könnyeim még mindig nem apadtak el. Nem akartam így látni őt, nem akartam, hogy így érezzen, holott teljes mértékben az én hibám volt az egész. Miattam sírt, miattam szenvedett... Ez jobban szíven ütött, mint bármi más.  
Aztán jött a még nagyobb ütés. Nem tudtam elhinni, hogy ezt tettem vele. Mikor már majdnem áttörést értünk el, de túl sok érzelem volt ez neki egyszerre, túl sok fájdalom. Küzdenie kellett, hogy ne engedjen be újra az életébe, mert tudta, hogy csalódni fog, s talán igaza is volt. Ha ennyiszer magára hagytam, talán újra megtettem volna, még ha az ő védelmében is, az akkor sem változtatott volna a helyzeten. Teljesen lesújtva ültem a kanapén, a kezem, amiben az előbb még Caroline arca volt, a testem mellett lógott, mintha érzéketlen lenne, s bárcsak én is az lettem volna. Akkor nem nyom maga alá a fájdalom és az önutálat, de én nem engedhettem meg magamnak, hogy eldobjam az érzéseimet, már épp elégszer tettem meg ahhoz, hogy tudjam, az sosem vezet semmi jóra. Caroline nem volt olyan veszélyes, ő még kikapcsolt állapotban is tudott gondolkodni, ésszerű döntéseket hozni, de nem tudtam ezúttal mi lesz a vége ennek.  
A szavai hallatán nyeltem egy nagyot és letöröltem a könnyeket az arcomról, igyekeztem a döbbenetet is, az viszont már kevésbé sikerült. Nem tudtam hogyan reagáljak, ám meg kellett próbálnom a lehető legkevesebb érzelmet belevinnem a mondandómba és a reakciómba.
- Oké, és most mi a terved? Már nincsenek érzéseid, így majd könnyebben hozol döntést? - kérdeztem a lehető legnagyobb lazasággal, de a hangom még rekedt volt a sírástól és az elfojtott érzelmeimtől. - Az érzéseid nélkül honnan fogod tudni, hogy az életedben akarsz e tudni vagy sem? - Nem tudtam mit kérdezzek, mit mondjak, egyáltalán mitévő legyek, hiszen miattam kapcsolt ki...

A bizalom igen kényes szó. Egész életemben kihasználtak, átvágtak és a saját javaikra fordították az én segítségemet. Sokszor úgy éreztem, hogy ez a végtelen körforgás sosem szűnik meg és tovább fogok sodródni a kétségbeesés mélységeibe. De Stefan kitartott mellettem és olyan barátommá vált, akiért foggal-körömmel küzdöttem. Megadtam a módját, hogy neki jó legyen… Hogy nekünk jó legyen… De ő elárult és olyan tényezőket vett inkább figyelembe, amik csak őt segítették. Nem voltam hajlandó megérteni, hogy a távozásával nekünk akart jobbat. Mert egy szerető férj akkor is velünk marad, amikor ő már a térdeire zuhanva küzd az élettel tartó háborúban. Tudtam, hogy megváltozott és azt is tudtam, hogy a benne dúló érzések felerősödtek, s nem csak a sajátjai, de másoké is. Ott voltam, amikor minden elkezdődött, s amikor az én szemeim is felnyíltak a saját változásom szelére. Nekem más volt, ám mégsem mondhatom teljesen azt, hogy egyszerűbb. Tudtam, hogy az emberek mikor hazudnak nekem, minden áldott alkalommal. Stefan távozása után ezek a jelenségek csak még szembetűnőbbé váltak. Nem tudtam már úgy beszélni valakivel, hogy ne ingadozott volna meg a bizalmam. Nem akartam előítéletes lenni, mert sosem voltam az, ám egy idő után rájöttem, hogy a hazugságok kiszűrése sokszor hasznosabb, mint azok szőnyeg alá söprése.
- Ez így van… - a helyes döntések fogalma alaptalan, kidolgozatlan. Mindenki másnak megvan a maga képe arról, hogy mi helyes és mi nem, ám egyértelmű válasz sosincs. - Hát jó… - ajkaim beleremegtek a válaszba, mert tudtam, hogy ezzel egy olyan erőt ad a kezembe, amit nem akartam. Nem én voltam a megváltó, aki lemossa róla a vétkeit és új, tiszta lappal indítja el az életét. A mi életünket… Mert akármennyire is akartam, hogy visszatérjen az életembe, az egyszerűen túl fájdalmas volt a csalódások hálójától, melyet éveken át szövögetett. Féltem attól, hogy azok a magányos érzések vissza fognak térni és ismét elveszítem őt. Sosem felejtettem el milyen fájdalmakat okozott a hiányával, s ezek az emlékek tovább fognak kísérteni míg világ a világ.
- Ez az utolsó esélyed Stefan, de majd csak a végén döntöm el, hogy érdemes-e megadom vagy sem. - persze, hogy érdemes… Mindig érdemes! De ha most leengedem a falaimat és hagyom, hogy átlépjen, ismét magamat fogom ostorral csapkodni, mert a mi életünk mindig is ilyen fog maradni. Tele csalódásokkal, küzdelmekkel és fájdalommal.
Akármennyire is féltettem őt, a lányokat, a családunkat, néha nehéz döntéseket kellett hoznom. Hiába szerettem az élet napos oldalát, sokszor a keménységnek kellett győzedelmeskednie, hogy meghozzam azt a döntést, amit én helyesnek vélek. S ugyan az ajtóm még résnyire nyitva állt előtte, valahogyan kezdett egyre távolibbnak tűnni az idő múlásával.
- Ők sem akarták volna, hogy egyedül legyél. - feleltem ennyivel. Igaza volt annyiban, hogy a lányaimat hosszútávon nem hagyhattam volna magukra, de talán ha Stefannel tartottam volna, akkor nem évek gyötrelmes lassúságával küzdött volna, hanem az én oldalamon… Az én segítségemmel. Bosszantott, hogy nem lehettem ott vele, mert ezzel is csak azt éreztette velem, hogy nem vagyok neki elég. Hogy én nem tudok kitartani mellette és eloszlatni azokat a borzalmas érzéseket.
A válasza hallatán megremegek egész testemben. Nem a döbbenettől, hanem a csalódottságból fakadó dühtől. - Tehát megint önző akartál maradni. És Elena? Mégis hogy nem szólhatott nekem erről? - az érzéseim ide-oda csapongnak, minden egyes gondolat és szó csak még jobban felzavarja a bennem kavargó vihart. - Ez hihetetlen! Miért osztozhattok meg ebben és hagyjátok ki azokat az embereket belőle, akik tényleg számítanak? És Damon? Nem tudom elhinni, hogy egy ilyen helyzetben is csak magadra tudsz gondolni, miközben mi éveken át aggódunk azon, hol lehetsz. Még ha nem is ez az első alkalom Stefan, most a családod elől sétáltál el. A valós családodtól! - a hangom tónusa sokkalta idegesebb és hangosabb a kezdeti diskurációhoz hasonlítva. Elvesztettem az érzelmeim felett lévő kontrollt, mert fájt, hogy nem keresett. Még ha részben meg is tudom érteni a magyarázatát, akkor is szörnyen fáj, hogy nem hallhattam a hangját és nem kereste az én társaságomat. Még akkor sem haragudtam rá, amikor Savannahba költözött, de ez más volt. Elhagyott… A legszörnyűbb pillanatban, amikor még azt sem tudtam miként óvhatom meg a lányaimat az összeolvadástól. A félelem, hogy el fogom őket veszíteni, napról napra csak nő bennem… Az érzések, ezek a hihetetlenül erős negatív érzések csak még jobban a földre nyomnak. Félek, hogy egyszer már nem fogok tudni felállni…
A könnycseppek megadták magukat a szomorúságomnak és most már arcomat Stefan kezébe temettem, hogy legalább ezt a kedvességet érezhessem még egyszer, oly sok idő elteltével. Rettentően hiányzott az érintése és a szerető szavai, amivel tovább akarta tartani bennem a lelket. Viszont mélyen legbelül már tisztában voltam azzal is, hogy ezek a szavak és érintések nem fordíthatnak vissza mindent a régi kerékvágásba. - Én csak azt akarom, hogy ez a fájdalom eltűnjön, Stefan… Ez a szörnyű, fojtogató fájdalom. Szeretni akarlak, de most minden másik érzelem erősebb ennél és nem tudom hogyan csitítsam le őket. - a fejem hasogatott a rengeteg gondolattól, melyek villámokkal csapkodták elmémet. Fájt minden egyes gondolat, amikor csak arra vezettem a figyelmemet, hogy milyen élményeket éltünk át mindketten csak azért, hogy utána megint a fájdalom vegye át a boldogság helyét. Nem kockáztathattam azt meg, hogy ilyen negatív érzések beférkőzzenek az életembe… Akkor nem, amikor már ilyen közel állhatok ahhoz, hogy megtaláljam a válaszokat a Gemini koven átkának megtöréséről. Kitartó voltam és céltudatos… De ehhez el kell engednem pár dolgot, ami csak hátráltatna ebben, mert én is megérdemlem, hogy ne fájjon többé…
- Azt, ami szükséges volt, Stefan. - álltam fel a helyemről, majd a konyha irányába léptem, de még megálltam egy pillanatra, hogy aztán megpördüljek a tengelyem körül és Stefanra nézek ismét. - Tudod mit? Maradhatsz. De csakis akkor, ha hajlandó vagy letörölni azt a borzasztóan rusnya ábrázatot az arcodról. - lekicsinylő hangomból rögtön érezhető a nemtetszés, melyet a meglepettségre való tekintettel hallatok. A konyhába ismételten elindulok, miközben egy kósza könnycseppet is eltörlök az arcomról egy egészen unott arckifejezést követően.

Teljesen biztos voltam abban, hogy annak idején jól döntöttem, nem tántorított el még az sem, hogy mekkora fájdalommal járt magam mögött hagynom az otthonomat. Egészen addig így gondoltam, amíg nem szembesültem azzal, mit is hagytam magam mögött. Kit is hagytam el, kit bántottam meg olyannyira, hogy szinte már rám sem tudott nézni. Valahogy mindig akkor éreztem a leginkább a súlyát a döntéseimnek, mikor szembesültem a következményekkel. Még mindig úgy gondoltam, megvédtem ezzel a szeretteimet, de talán nem küzdöttem eléggé, nem kapaszkodtam a jó dolgokba és a könnyebbik utat választottam. A menekülést, újfent. Egy utolsó hazugnak éreztem magam, ahogy Care szemébe néztem, mert hiába tudtam, mit okozok vele, egészen más volt éreznem is mindezt. Mert nem csak láttam, éreztem mindent, amitől úgy éreztem összeroppanok. Már nem hatottak rám mások érezelmei olyan szinten, mint két évvel azelőtt, ám Caroline nem akárki volt, ő volt az egész létezésem értelme.
Értettem, mire utalt, mert bármi is történt, bármi miatt is mentem el, az én döntésem volt. Magát a döntést hiába bántam, nem tartottam rossz ötletnek, de ahogy csináltam, ahhoz kétség nem fért hozzá, hogy hiba volt. El kellett volna mondanom neki, hagynom kellett volna, hogy ő maga döntsön. Egy újabb döntés, amit felvéshetek a múltbeli súlyos hibák listámra.
- Kitarthatnék amellett, hogy ez volt a helyes döntés, de... az igazság az, hogy a valódi világban nincsenek helyes döntések. Csak nézőpontok és én nem is sajnálhatnám jobban, hogy nem vettem számításba a te nézőpontodat. Szeretném helyrehozni a hibáimat, úgyhogy igen, azt kérem, hogy te dönts. Ahogyan az elejétől kezdve ezt kellett volna kérnem tőled. - nagyot nyeltem, mintha megpróbáltam volna minden negatív érzelmet eltüntetni ezzel közöttünk. Nem tudtam, hogyan cseszhettem el megint ennyire a dolgokat kettőnk között, ahogyan azt sem, hogyan fogom helyrehozni, s ez kezdett megőrjíteni. Az önmarcangolás mindig az egyik "hobbim" volt, hiába gyűlöltem sok mindent magamban, ez volt az egyik legkiemelkedőbb a rossz tulajdonságaim közül. Azt gondolná az ember, hogy egy százhetven éves vámpír nem követi el újra ugyanazokat a hibákat, s én mégis mindig beleesek a saját csapdámba.
- Tudom. Tudom, hogy te mindent megtettél volna értem. Amivel elvontam volna a figyelmedet Josie-ról és Lizzie-ről, akiket végül magad mögött hagytál volna két és fél évre, amiben nem várt volna rád semmi más, csak szenvedés és küzdelem. Így legalább a lányaid és a barátaid mellett lehettél. - vontam vállat, ami egy könnyed, laza mozdulatnak tűnt volna, ha a hangom nem remeg meg többször is a fájdalomtól. Nagyon nem akartam válaszolni a kérdésére, pedig tudtam, hogy ez lesz az egyik első kérdés, amit majd nekem szegez.
- Elenával néhányszor telefonon. Tudtam, hogy ha téged vagy Damon-t hívom fel, nem tudok távol maradni. Viszont azt sem bírtam volna ki, ha nem hallok felőletek valakitől. - vallottam be. Nem igazán tudtam többet hozzáfűzni ehhez, semmi értelme nem volt kifogásokat keresnem. Tettem amit tettem, s egész életemben cipelni fogom a súlyát ennek a döntésemnek is, de nem tudtam semmissé tenni, ahogyan azt sem, miért jutottam erre a döntésre.
Nem akartam soha bántani Caroline-t, mégis mindig oda lyukadtunk ki, hogy fájdalmat okozok neki, ő pedig a harag és a megbocsátás között őrlődik. Ezek a pillanatok örökre az emlékezetembe vésődnek, a gyengeségem apró szilánkjai, amik az életünkbe fúródtak. A könnyek megállás nélkül hullottak a szemeiből s az enyéimből egyaránt. Nem tudtam hogyan segíthetnék rajta, hogyan enyhíthetnék a sebein, amiket én magam okoztam. Úgy tűnt, a szavaimmal csak fokoztam mindent, nem csillapítottam, amitől tehetetlennek és erőtlennek éreztem magamat.
- Mert te túl jó vagy hozzám, Care. Nem érdemellek meg és ezt azóta tudom, hogy először ráébredtem, hogy szeretsz. Te sokkal jobbat, sokkal többet érdemelsz, mit amit én valaha is adhatok neked. - simítottam végig újra az arcán, miközben ő a kezembe temette azt. Nehéz volt megküzdenem a saját érzéseimmel, miközben az ő érzései is az elmémbe kúsztak, bár csak halványan és sokszor el sem tudtam csípni azokat, olyan gyorsan váltakoztak. Aztá valami... egészen furcsát éreztem. Félelmet talán? Nem voltam benne biztos, mert valamivel keveredett, amit nehéz volt beazonosítani. Hosszúra nyúlt a csend, miután végre megszólalt, de nem olyasmit mondott, amire számítottam. Természetesen értettem ezt is, én sem akartam úgy érezni, sőt, egyáltalán érezni sem akartam az elmúlt hónapokban semmit, csak az emlékek miatt tudtam önmagam maradni. Egészen addig nem is tűnt fel a változás, amíg nem tolta el a kezemet magától. Ekkor pillantottam fel, egyenesen a szemeibe, amik üresek voltak, a lélegzete újra a normális, és... nem éreztem semmit. Nem éreztem a fájdalmát, a félelmét, mintha... Nem. Kérlek, ne...
- Care? - kérdeztem félve, miközben próbáltam bármiféle érzelmet látni vagy érezni. Bármi jobb volt az ürességnél. - Caroline, mit tettél? - újabb rettegve feltett kérdés, amire reméltem, hogy értetlenkedve kérdez vissza és mond valamit, bármit, ami érzelmeket tükröz. Ez nem történhet meg...

Az élet nem válik könnyebbé, csak mert több évszázadot leélhetsz vámpírként. Az érzelmek, a fájdalom, a szeretet… mindez ugyanolyan -ha nem hatalmasabb- erővel hat rám, mint bárki másra.  Stefan iránti szerelmem, a lányaim iránti aggodalmam és a Gemini Coven átka… Mindez olyan teher, amelyekkel nap, mint nap meg kell küzdenem. A vállaimon cipelem őket, ameddig meg nem oldódnak. Mindig is pozitív voltam és kitartó, mert tudtam, hogy ha mindenki fel is adja körülöttem, én leszek az utolsó, aki küzdeni fog a célért. S ez a mai napig sem változott. Alaric mellett én vagyok az a szilárd fal, amire támaszkodhat és bízhat. Mert én sosem fogom feladni és sosem fogom cserben hagyni akármennyire is legyen nehéz.
Stefan… Valaha azt hittem, hogy ő volt a fény a sötétségben, amely mindig megtalál és bevilágítva a világomat adja tudtomra, hogy erős vagyok és valóban nem fogom feladni soha. De a félelem, hogy a fájdalmak, amelyeket már annyiszor átéltem, újra és újra elöntenek: ez elviselhetetlen. Talán könnyebb lenne kikapcsolni az emberségemet, eltompítani a fájdalmat, de akkor elveszíteném önmagam és azzal talán még többet ártanék mindkettőnknek és a lányoknak… A vámpírlét sokszor kísértésbe hoz, hogy elfelejtsem ki vagyok valójában. Ám eddig a lányaim, a szeretetük és a köztünk lévő kötelék volt az, ami legyűrte a sötét gondolataimat. Mert nekem is akadtak olyanok, bármennyire is próbáltam rejtegetni őket.
- Minden döntésed, minden cselekedeted rajtad múlt. Te döntöttél úgy, hogy elhagysz, s te döntöttél úgy, hogy most visszatérsz. Most meg azt várod, hogy én döntsek egy újabb esélyről… Tényleg ennyire számít az, hogy én mit szeretnék? - nem akartam ennyire kontrollban lenni, s ugyan egész életemen át ennek ellentétjén álltam, most valamiért mégsem voltam képes elfogadni az álláspontját. Nem rajta múlt, hogy megbocsátok-e neki, hanem rajtam. Én ültem a trónon és én voltam az, aki a sorsáról döntött… Kedvelnem kellett volna ezt az érzést, ám épp ellenkezőleg vélekedtem felőle. Még mindig szerettem, hogy a csudába ne szerettem volna? S akármennyire is fájt amit tett, nem voltam képes teljesen kizárni a szívemből, ahol már oly mély helyet taposott ki magának.
Ahogy ültünk a nappaliban, a múlt és a jelen összecsapott közöttünk. Nem feltétlen tudtam miként kezeljem a helyzetet, csupán ösztönből cselekedtem, mert haragudtam rá. Ez volt az egyetlen érzés, amit szabadjára mertem engedni most a közelében, még akkor is, ha féltem, hogy ezzel még többet ártok neki és a kapcsolatunk hamvainak is.
Kiejtette a nevem. Azzal a szívfacsaróan szomorú hangjával, én pedig éreztem, hogy összerezzenek. Nem akartam őt így látni. Éreztem, hogy a bensőm be akarja őt engedni, s egyre nehezebbé vált az ellene való küzdelem. Fogalmam sincs, hogy az egy óra elteltével nyerni fogom-e a csatát vagy a saját szívem fog dönteni a sorsunkról.
- Átvészeltük volna. - nyersen tettem hozzá, de nem azért, mert annyira ellenszenves akartam volna lenni vele, hanem azért, mert én láttam azokat a kiskapukat, amikkel meg tudtuk volna oldani a problémáit. Mint ahogy korábban is mondtam: én sosem adom fel. - Beszéltél velük manapság? Vagy őket is teljesen kizártad az életeből ameddig remete életmódot folytattál Isten tudja merre? - húztam ki magam egy kicsit és emeltem fel államat, hogy számonkérő pillantással sújthassam őt. Tudni akartam, hogy ameddig távol volt tényleg nem lépett-e kontaktba senkivel sem. Bár a korábbi “szökéséből” ítélkezve bármire képes lett volna. Azt hiszem a naplója bőven tudna erről mesélni.
- Stefan… - szavai hatalmasat döftek rajtam és a legnagyobb erő kellett ahhoz, hogy ne bontsam le a falaimat előtte. Ám ez röpke percek alatt kudarcba is fulladt, ahogy a könnyeim megadóan hullottak alább. Lopva pillantottam fel rá, remélve, hogy a szavai súlya miatt nem fogok még inkább elgyengülni, ha ránézek. De amint megcsillantak könnyekkel teli szemei a nappali félhomályában, tudtam, hogy a csatát elbuktam. Nyeltem egyet, hogy a torkomat szorongató érzés valamelyest elmúljon és normálisan tudjam venni a levegőt, ám minden egyes szavával, minden egyes gesztusával csak még inkább megnehezítette a dolgom. A saját levegőmön fulladoztam, ahogy a mellkasom is próbálta összenyomni a tüdőmet a szüntelen, patakzó könnycseppek hullajtása közben.
- Stefan, te vagy a férjem… Mégis hogy gondolhattad azt… hogy egy rendes fickó majd levesz a lábaimról, h-ha te elmész? Másra se tudtam gondolni csak rád! Minden ebben a házban rád emlékeztet! Azokra a pillanatokra, amiket ketten építettünk... - a hangom elcsuklott néha, mialatt a könnyeimmel küzdöttem, s ezen arcomat érintő ujjai sem segítettek az amúgy is elbukott helyzeten. Tovább zokogtam előtte, hagyva, hogy az arcom a kezébe essen, de már nem tudtam tovább rá nézni. Túlságosan fájt az eddigi hiánya és nem tudtam teljesen feldolgozni, hogy most megint itt van és újra akarja kezdeni. Újra, mialatt ő a szívét tárja ki előttem és édes szavaival von magához közelebb. Féltem. Féltem attól, hogy az eddigi áldozatok meghozatala után további károkat fog bennem tenni azzal, ha visszfogadom. Céljaim voltak, küldetéseim, amikre minden figyelmemet rá kellett szánnom. Nem engedhettem meg, hogy egy újabb lelépéssel ismét darabokra szaggassa a szívem és letérítsen az útról.
- Talán jobb lenne, ha nem éreznék így… - hosszas percek után szólaltam csak meg. Ujjaimat ráfontam az eddig arcomat tartó kezére, majd odébb toltam magamtól és felnyitottam szemeimet. Kézfejemmel letöröltem a maradék könnyeket, mialatt résnyire nyitott ajkakkal ziháltam a levegőért. Úgy éreztem magam, mint egy tehetetlen tini, aki átesett az első szakításán. Holott ez egyáltalán nem szólt szakításról… Nem tudtam volna kidobni az ajtón és kizárni az életemből. Ahhoz az érzelmeim túl erősek voltak. Logikusan kellett cselekednem, ha át akartam ezt vészelni… S azt hiszem meg is találtam erre a választ.
A könnyeim ugyan még a saját sebességükkel potyogtak az előzmények okán, viszont a tekintetem mégis arról árulkodott, hogy egyáltalán nem vagyok már szomorú. A tartásom is kiegyenesedett és a levegővételem is rendeződött.

Az emberek valamiért mindig azt hiszik, aki idős, az már nem hibázik, nem hoz rossz döntéseket, bölcs és tévedhetetlen. Mi, vámpírok tudjuk csak igazán, hogy ez mekkora nagy tévedés. Talán azért, mert mi nem vagyunk halandóak, tudjuk, hogy több lehetőségünk van, több emberöltőnyit leélhetünk, talán nem érezzük annyira a súlyát a múlandóságnak, ezáltal pedig a következményeknek. Én rengeteget hibáztam az életem során, kezdve azzal, hogy beleszerettem Katherine-be, majd vámpírrá változtam, Damont is rákényszerítve ugyanerre. Számtalanszor kikapcsoltam az érzelmeimet, embereket bántottam, fizikailag és érzelmileg egyaránt, öltem is, de sokkal rosszabb, amikor az ember tudatosan hoz rossz döntést. Elena is miattam halt meg, mert képtelen voltam neki nemet mondani még akkor is, amikor az élete forgott kockán, helyette Mattet mentettem meg. Nem vettem észre, amikor Caroline érzelmei ébredezni kezdtek irántam, ahogyan azt sem, hogy a sajátjaim is ugyanúgy ott szunnyadnak egy ideje, arra várva, hogy felébresszem őket a lány iránt. Elmenekültem, mikor Damon meghalt, magára hagyva mindenkit, majd elsétáltam, mikor Care először kérte, hogy maradjak. Évekkel később pedig ugyanott tartottunk, de ezúttal sokkal több mindent hagytam magam mögött, sokkal több embert bántottam meg és hagytam magára. Mélyebb sebeket ejtettem, amiken talán senki sem tud továbblépni.
- Szeretném, ha adnál még egy esélyt. Természetesen. Ez most mégsem rajtam múlik. Nem az számít, én mit szeretnék, Care. - suttogtam, majd nagyot nyeltem. Mindennél jobban vágytam rá, hogy megbocsásson, hogy magunk mögött hagyjuk a múltat, de ez nem így működött. Túl sok idő telt el, túlságosan megbántottam. Fájtak a szavai, mert igaza volt, de sokkal jobban fájt éreznem, amit ő érzett. Mert éreztem a vágyódást az irányomba, s azt is, mennyire nem akar így érezni, mert a hűvösséget úgy árasztotta magából, hogy csaknem hópelyhek hullottak ránk a plafonról. Próbáltam kikapcsolni a képességem, de csak tompítani tudtam kicsit, hiába telt ennyi idő, még mindig csak nagyjából tudtam kordában tartani.
Nagyon nehéz volt újra egy légtérben lenni vele, a szégyen és a bűnbánat szinte maga alá nyomott, belepréselte a testemet a fotelbe, s csaknem belém fojtotta a szavakat is. Nem vettük le a tekintetünket egymásról, amitől azt hiszem, csak még nehezebb volt minkettőnknek. Szinte levegőhöz sem jutottam, a mellkasom szorított, halandó emberként azt gondoltam volna, mindjárt szívrohamom lesz.
- Caroline... - suttogtam újra, egyszerűen nem jött ki hang a torkomon. Nem bírtam tovább, bár nem tudtam, hogyan fog reagálni. Felkeltem és leültem mellé a kanapéra, megfogva a kezét. A szívem szakadt volna meg, ha elhúzza a kezét az enyém elől, de valahol legbelül pontosan erre számítottam. Távolságra. Égett a szemem az elfojtott könnyektől. - Nem mondom, hogy tökéletes döntés volt, mert nem. Tudtam, mivel fog járni és mégis meghoztam. Ugyanakkor... senki sem tudott volna segíteni rajtam. Te, Elena, Damon... egyikőtök sem. Tudom, hogy kikapcsoltam volna. Ha aznap nem megyek el, ugyanúgy elveszítettél volna. - nyögtem ki az utolsó szavakat, és hirtelen levegőért kaptam, mintha egészen eddig víz alatt lett volna a fejem. Nem tudom, mit mondhatnék neki, amitől jobban érezné magát, amivel jobbá tehetném a szituációt, mert valójában nincs semmi, ami megoldaná a problémát.
- Te vagy az életem, Caroline! - jelentettem ki egyszerűen, s ahogyan a könnyek elöntötték az arcát, az enyémek is szabad utat kaptak. Egy pillanatra behunytam a szemeimet, majd a mellkasom megremegett, ahogy kifújtam a levegőt a tüdőmből. - Tudom. Tudom, hogy velem jöttél volna, de a lányaidra gondoltam. Nem bírtam volna tükörbe nézni, ha elválasztom a lányokat tőled. Valahol abban reménykedtem, hogy tovább fogsz lépni, megismerkedsz egy rendes fickóval, aki mindig melletted marad. Talán így is lett volna, ha most önző módon nem térek vissza. De amiben reménykedtem, az volt a legnagyobb rémálmom is. Én... nélküled. - Az alsó ajkamba haraptam, hogy ne zokogjak fel, mint egy kisgyerek és amennyiben nem húzódott el tőlem, a maradék könnycseppeket letöröltem az arcáról hüvelykujjammal. Hirtelen nagyn megbántam, hogy visszatértem az életébe, bármennyire is szükségem volt rá. Nem szabadott volna visszatérnem soha, hátha... tényleg tovább tudott volna lépni idővel. Ehelyett újra feltéptem a sebeit.

Amikor elhagyta a várost, egy részem örökké vele ment. A szerelmünk, melyet egy éveken át épített szoros barátság alapozott, nem tudta összetartani azt a kapcsot, amit olyannyira óvtunk előtte. Elhagyott, a legpocsékabb időszakban, amit valaha kérhettem. És miért? Hogy újra száműzetettet játszhasson? Hogy újra magába fordulhasson, mert egyedül könnyebb? Haragudtam rá, amiért önző volt, még ha ő szerinte ez nem is volt így. Azt hittem túlélhetünk együtt minden, ám amikor bezárult mögötte az ajtó, a szívem is lakatra záródott miatta. Nem tudtam követni, sem elérni, mert teljesen kizárt az életéből. Tudtam, hogy oka lehet, de reménykedtem abban, hogy én a segítsége, támasza lehetek majd a nehéz helyzetben. Ám ő nem kívánt belőlem és inkább megfutamodott. Újra.
Mint ahogy újra az ajtóküszöbön állt, mintha csak tegnap lett volna. A szívem mélyén tudtam, hogy ez a nap eljön, de semmi sem készített fel arra, hogy így fogok érezni: lebegve a két érzelem között, mely lassan darabokra tép.
- Ha nem kérnél még egy esélyt, akkor meg se jelentél volna, Stefan. - mondtam ki a nyilvánvalót. Szavai csak olaj volt a tűzre, hiszen még most sem volt képes őszinte lenni velem. Én sosem hazudtam neki, még a leggyötrelmesebb pillanataimban is megosztottam vele ami a szívemet nyomja. Ott volt velem, amikor anyu meghalt… Látta a kínjaimat, az álmaimat, a boldogságomat… De mégis hogyan várhatja el tőlem, hogy meghallgassam, ha ő képtelen kimondani azt, amit a szíve leginkább akar. - Legalább próbálj meg őszinte lenni magaddal. - fájt őt így látni. Fáj, hogy egy karnyújtásnyira vagyok tőle és akár semmissé tehetném az elmúlt három évet egy öleléssel, egy csókkal… De megbántott, olyan mértékben, hogy a bizalmam megingadozott és falak épültek fel köré, hogy megóvjam magam az újabb csalódásoktól.
Csak hallgattam őt tovább, ameddig úgy küzd a szavaival, mintha csak most találná ki őket, holott tudom, hogy az oka én voltam mindennek. Tudtam milyen érzéseket váltok ki belőle, s ugyanakkor ő is tudhatta én miként viszonyulok ahhoz, hogy most itt van. Próbálom megérteni, hogyan juthatott el idáig. Hogyan gondolhatta, hogy a naplójában leírt érzései bármit is jelentenek nekem most? Mégis értékelem az erőfeszítését és a motivációját, hogy legalább szóban közölni akarja azokat a titokzatos, tininaplós érzéseit. Mély sóhaj hagyta el ajkaimat, amint ő a mondókája végére ért. Rendben, beadom a derekamat és kap egy órát, hogy rendezhesse az imidzsét. Ám én már rég elkönyveltem őt egy olyan személynek, aki előszeretettel hordozza magával a csalódás szimbólumát.
Figyeltem, ahogy elhelyezkedik a fotelben és úgy hernyózik a hátsóján, mintha matekból kellene felelnie. Mosolyognék, de nem engedem meg magamnak, hogy leengedjem azokat a falakat. Okkal épültek és okkal is állnak tovább.
Mondandóját türelmesen hallgattam végig, ügyelve arra, hogy ne vágjak a szavaiba és könnyed kezdetet kaphasson. Ugyanakkor szerettem volna, ha a tekintetemből érezné továbbra is a fájdalmat, amit nekem okozott, ezért elkövetek mindent, annak érdekében, hogy le se vegyem róla a szemeimet a társalgásunk alatt.
- Három év telt el, Stefan. Három év, amely alatt minden nap arra gondoltam, mi lehetett volna, ha itt maradsz. - már-már szórakozottan mosolyodtam el magamnak, hiszen azokat a perceket, amit Stefannal való álmodozásomra szántam, most legszívesebben visszaszereztem volna. Elpazarolt idő volt, amikor hónapokon át azon ábrándoztam, mi lett volna ha! - Most meg azt mondod, hogy a távozásod mindenki érdekében volt? De nem látom, hogyan segített ez bárkinek is. Különösen nekem nem. - vártam, hogy rám nézzen, s most megtette. - Ki vagyok én neked, Stefan? A legjobb barátod, a feleséged… Szerinted nem tudtuk volna megoldani együtt? - előrébb ültem a kanapén és ujjaimat összekulcsolva magam előtt könyököltem rá térdeimre. Kezdtem úgy érezni, hogy én voltam az, aki nem tett meg mindent érte. Hogy foggal-körömmel küzdjek érte. De lemaradtam a nagy tervéről, ő pedig a legnagyobb lazasággal sétált ki az életemből. Nem is adott nekem esélyt…
- Mindig megfutamodsz, ha valami nehéz. Néha pedig azzal ártasz többet, amit helyesnek vélsz. Csak kérned kellett volna. Egyetlen szó, Stefan. Veled mentem volna és támogattalak volna. De te esélyt sem adtál erre. Szóval még egyszer megkérdezem tőled: ki vagyok én neked? - szemeimet lassan elöntötték a könnyek, melyeket eddig sikerült kordában tartanom. Most mégis éreztem, ahogy a meleg cseppek végiggördülnek orcáimon és kézfejemre hullanak. Nem töröltem le őket, csak átadtam magam az érzésnek, had peregjenek a könnycseppek, hiszen oly sokáig fogtam már vissza őket.
- Már kezdtem elfelejteni milyen érzés ez. - nevettem fel halkan, s most már egyik ujjamat feláldoztam a könnyek eltörlésére.