Mindenkinek megvan a maga sajátos, szomorú, vagy épp örömteli története. Én magam az előbbi kategóriába tartozom, mintsem az utóbbiba. Ám a múltamnak ezen szakaszát nem is szívesen emlegetném – egyszerűen, ami megtörtént, azon már senki és semmi nem képes változtatni. A jó emlékek idővel kikopnak az elménkből, míg a rosszak, amiket legszívesebben elfelejtenénk, örökre belénk vésődnek. Ez a valóság, s mint olyan… egyáltalán nem cukormázas.
Egy szál cigarettával ültem a Denveri központunk egyik irodájában. Gondolkodtam, az aktákat tologattam magam előtt, s az járt a fejemben, hogyan is szaporodhattak el ennyire ezek az átkozottak. A démonok. De rajtuk kívül ezer meg egy lény szaladgált az utcákon, mintegy szabadon, bármit megtéve. Mintha bármihez is joguk volna itt, az emberek világában. Hiszen ez történetesen a mi Földünk, nem de? Mégis úgy közlekednek, s tesznek-vesznek itt, mintha az övék lenne a világ. Szánalmasak, s gyomorforgatóak is egyben. Idegesen emeltem el a számtól a cigarettát, majd a hamutálban elnyomtam. Sóhajtottam egy aprót, mikor kinyílt az ajtó. Nem néztem oda, túlzottan nem érdekelt, ki jött be rajta. Csak a hangra figyeltem fel, ám ekkor sem fordítottam még felé a fejem.
- Isaac! Baj van. A démonok újfent támadtak… Denvertől nem messze. Annál az elhagyatottnak tűnő faháznál, ahol múltkor voltunk kint körbenézni. – Castiel gyengécske, remegő hangja… néha szórakozatott. Látszott rajta, hogy nem túl sok kedve van itt lenni, s azt tenni, amit. Mégis, a kard kiválasztotta és nem akart, nem mert ellenszegülni. Maradt és tette a dolgát, még akkor is, ha nem volt túl jó színész. Egy kisebb sóhaj után néztem el felé, mikor tett felém egy lépést.
- Rendben, máris mehetünk. – Álltam fel, majd nyúltam a kabátomért, ami a szék támlájára volt akasztva. Bár nem volt kifejezetten hűvös, mégis, későre járt már az idő, így jobbnak láttam, ha magammal hurcolom. Ahogy elhaladtam a srác mellett, megpaskoltam a karját. – Komolyan, ha ennyire nem akarsz itt lenni, miért nem mész inkább el? – Kérdeztem tőle némileg szárazon, de a választ már nem vártam meg. Egyszerűen csak ott hagytam.

Végül egymagam mentem ki a helyszínre. Felelőtlenség talán? Lehetséges. De Castielt a világért sem akartam magammal rángatni, a többieknek pedig más dolguk volt – máshol, ugyanúgy természetfeletti, mocskos kis lényeket irtottak. Én viszont szerettem egyedül dolgozni. Már messziről kiszúrtam azt a faházat, amiről a társam beszélt. Ám kívülről nem tűnt úgy, mintha démonok harcolnának odabent, vagy épp a környéken. Gyanús volt a csend, túlságosan is. Kiszálltam hát az autóból, majd az ajtót becsapva körülpillantottam. Nem késlekedtem viszont, hiszen, ha itt valóban démon támadás van folyamatban, akkor minden perc, sőt, pillanat számított. A ház felé vettem az irányt. Aztán az ajtóhoz érve a kilincsért nyúltam. Bentről ekkor hallottam meg az első segélykiáltást, mely bizonyosan egy nő ajkait hagyta el. Lenyomtam a kilincset, ám nem tudtam benyitni. Fenébe. Nem késlekedtem, berúgtam az ajtót, hogy végül bejuthassak. Az sem zavart, ha ezzel a zajjal felhívtam magamra a figyelmet. Átléptem az ajtón, majd a kardom markolatára csúsztattam a kezem. Elővettem. A pince felől újfent hallottam a segélykiáltást.
Első gondolatom mondjuk az volt, hogy ha menekülésre adja valaki a fejét, az miért lefelé veszi az irányt? Hacsak nincs egy alagútrendszer odalent, ami elvezet innen bárhová, akkor nagy ostobaság lemenni. A tetőről viszont le lehet ugrani, ha minden kötél szakad. Azonban nem gondolkodtam tovább, szedtem a lábaimat, le a lépcsőn. Mikor pedig odalent a folyosóra értem, megpillantottam a démont, s a lányt.
- Ne haragudj, ha megzavarok itt bármit, de a saját súlycsoportoddal kellene kezdened, nem gondolod? – Tekintetemmel a démonét kerestem. Egy vadállat alakját vette fel, karmai és szája is véres volt, szemei éjfeketék. A lány a falnak lapult, pont láttam, mikor a démon odébb lépett.
- Nem, nem gondolom. Ugyanis azt a feladatot kaptam, hogy öljem meg, hiszen ő egy Parker. – Vágta rá, aztán lendített a kezével felém, mire én a levegőbe emelkedve csapódtam a falnak. Fájt. De ennyivel nem volt elintézve az eset. Nem hagytam ennyiben azt, hogy a lánynak baja essen, habár fogalmam sem volt, ki a fene ő. Vagy talán mégis? Emlékeimben kezdtem kutatni, de nem volt rá sok időm. Mire feleszméltem, a démon karmai a lány torka köré fonódtak.
- Hagyd őt, te átkozott! – A földről feltápászkodva léptem oda, hogy ezúttal a karddal rátámadjak. A szörnyeteg felé szúrtam, a kézfeje felé. Le akartam vágni. S meglepő, vagy sem, sikerült. A lány szabad lett, bár a karmok, úgy értem, maga a kéz még a nyaka körül díszelgett.
- Fuss! Ne csak állj ott! – Emeltem meg a hangom, miközben ránéztem. Rémült volt és esetlen, talán azt sem tudta, mi folyik körülötte. A démon figyelme viszont már teljesen az enyém volt, hiszen bántottam. Keze nem akart gyógyulni, vagyis maga a csonk – ezt teszi velük a Wallace kard.  A lány végre elfutott mellettem, egyenesen fel a földszintre. Én magam pedig a teljes figyelmemet a démonra szegeztem, hiszen nem volt már zavaró tényező körülöttem. Megpróbáltam végezni vele. Szereztem néhány sérülést, karcolást, de végül én kerültem ki győztesen.
- Most pedig menj vissza oda, ahová való vagy! – Sziszegtem, ahogy átszúrtam teljesen a karddal. Előttem foszlott semmivé, köddé, mintha sosem lett volna. Sajnáltam viszont, hogy ez a kard csak pillanatnyi tisztogatásra jó. Kell lennie módnak, mellyel örökre és végérvényesen megöljük ezeket a szemeteket, nem igaz? De mégis… mi az a módszer?
Fáradtan dőltem neki a falnak, majd az oldalamon levő sérülésre csúsztattam a kezem. Hosszú percekig pihentem, mígnem sikerült összeszednem magam.

Mikor végre felértem a pincéből, körülnéztem. Reméltem, volt annyi esze, hogy elmeneküljön még innen is, az épületből, azonban tévednem kellett. A konyhában kuporgott a földön, teljesen szétcsúszva. Úgy értem, látszott rajta, hogy sosem került még ilyen helyzetbe. Nyitottam a számat, hogy kérdezzek valamit, ám ekkor tudatosultak bennem a démon szavai. Várjunk csak, „öljem meg, hiszen ő egy Parker”? Arcom egyszerre vált komollyá. Ez nem lehet véletlen. Kai Parkerhez köze van ennek a lánynak, kétség sem fér hozzá! Vagy talán a név csupán csak… tényleg véletlen volna? Kizárt. Mély levegőt vettem, ahogy leguggoltam mellé. Megérintettem a lány karját, mire végre felemelte a fejét, hogy rám nézzen.
- Maga él…! – Bukott ki belőle, majd azzal a lendülettel a nyakamba borult, én meg a földre, félig átkarolva őt meglepettségemben.
- Mi a…? Kislány…? – Pislogtam értetlenül. Soha, egyik megmentett tag sem örült még ennyire a jelenlétemnek, s nem kaptam még ölelést sem. Furcsa volt. – Na, nyugodj meg, rendben? S engedj el szépen… - Tettem hozzá nagyon halkan, szinte suttogva. De ő csak tovább ölelt, miközben elmotyogott még néhány szót, amit én magam sem értettem. Aztán felemelte a fejét, hogy rám nézzen.
- Köszönöm. A nevem… Poppy Parker. – Mutatkozott be, ahogy elszakadt tőlem egészen. A hátamat a falnak döntve kezdtem figyelni őt. Bár mosolygott, mégis megtört volt. Emberi. Ártatlan. Azt hiszem, valami oknál fogva vonzott az ártatlansága. Talán titkon meg akartam rontani – na, de nem úgy!
- Jól van, kölyök. Első lecke: ha menekülni kell, ne lefelé vedd az irányt, hanem fel. A tetőről lehet ugrani, ám alagút ásásra nincs idő. – Feddtem meg az ujjammal, egy játékosabb mosoly kíséretében. S ekkor hallottam őt először nevetni.
- Igenis! – Mosolygott vissza rám. Azóta a nap óta időről visszajárok őt meglátogatni, bár nem ebben a fakunyhóban él, sőt. Csak erre járt. Megtudtam, hogy valójában azért volt itt, mert nyomozott a családja után. A felmenői után, azaz… tudni akarta, kik az igazi szülei. Parker. Nos, véletlenek nem léteznek – ebben a történetben semmiképpen sem.