Egyetlen egyszer talán szeretett, igazán és bolondulásig, de az élet elvette tőle a boldog befejezés lehetőségét. Már jegyben járt, hála az apjának, mikor megismerkedett a fiatal emberrel. A jegyese egyik üzlettársaként mutatkozott be, de mindez egyáltalán nem számitott Tallulahnak, mert abban a pillanatban, mikor meglátta  elfogta egy leirhatatlan érzés. Tudta, hogy jobban meg kell ismernie a férfit, folyton mellette akart lenni, mert azt érezte az életük örökre össze fog fonódni. Ha létezik szerelem első látásra, akkor ez történt a lánnyal, legalábbis saját bevallása szerint. Kevin Frazier az a fajta férfi, akiért minden nő oda volt, francia és skót felmenőinek köszönhetően markáns vonalakkal áldotta meg a mindenható. Átható tekintete megfoghatatlan titokzatosságot sugárzott, mintha több emberöltőnyi bölcsesség lenne az övé. Titkos találkák követték egymást, egyre forróbb lett a hangulat közöttük. Biztos volt benne, hogy Mr. Frazier azaz Kevin véget vet a jelenlegi jegyességének, ha kell pisztolyt ragad érte. De ahogy a mondás tartja nem minden arany, ami fénylik.


Halkan dudorászik egy kedves kis dalt, mit még anyjától tanult kislány korában. De annak már jó ideje, azóta édesanyja már földben nyugszik. Apja pedig mit sem törődve lánya vágyaival egy újgazdag férfiúhoz adja feleségül a megkérdezése nélkül. A kézfogót már megtartották és nincs más hátra, mint elrendezni az előkészületeket az esküvőre. A városban sétálva kicsit elszaladt az idő és későre járt már, mikor haza indult. A dallam tartotta benne a lelket, miközben egy utca sarkon befordulva a jövendőbelijével és annak barátaival találta szembe magát, a társaság eléggé ittas állapotban volt. A férfi megismerte a lányt és mindent megtett, hogy maradásra birja, hiszen szórakozni akartak. A hűvös hajnal egy sikátorban érte, deréktól lefelé semmit se érzett, mig a karjai helyén mázsás súlyok voltak, arca feldagadva, szemeit alig birja nyitva tartani. Azt kivánja bárcsak véget érne a szenvedése. Egy utolsó dobbanás és elragadja a nyugtató sötétség. Azt hitte eljött a vég, de egyszer csak újra élt a maga furcsa, nem hétköznapi módján, miközben mardosta az éhség. Ugyanazt a dallamot énekelte, amit délelőtt is, de ez valahogy vészjóslóbbnak hatott, hatalmas robajjal tépte fel az ajtót. Mintha mi sem történt volna megállt a szoba közepén és várt a következő lépésre.
– Tallulah, mit keresel itt? - kérdezte a férfi megdöbbenve, hiszen emlékek helyett kristályos foszlányok maradtak meg benne a múlt éjszakáról. Ezzel szemben ő minden egyes undoritó érintésre emlékezett és a mérhetetlen fájdalomra is.
- Nem is örülsz nekem? - hangja csilingel, ahogy a vérrel diszitett ruhában sétál közelebb hozzá. A többiek megkapták már a jussukat, amiért lefogták, majd belé mélyesztették karmaikat és más testrészüket is. Undoritó mocskok.
- Kérlek, ne tedd ezt velem! Bármit megadok neked, amit csak kérsz szerelmem! – esedezett a férfi, remegő végtagokkal - Hiszen tudod a szívem a tiéd - próbálkozott szép szóval, de látta, hogy semmi értelme, igy az éjjeli szekrényen lévő fegyverért nyúlt. Hatalmas vigyorral az arcán elé suhant, mielőtt elsüthette volna a pisztolyt.
– Ennél többre nincs is szükségem – ördögi vigyorral az ajkain előre nyúl a férfi mellkasába mélyeszti kezét, ujjaival megmarkolja a még lüktető szívet. Egyetlen határozott mozdulattal kitépi azt, majd a nyaki artériájának esik, hogy oltsa szomjúságát. Még aznap este a régi szobájában egy  előkészített üvegbe teszi az utolsó szerzeményét is, majd aprólékos gonddal rászorítja a fedőt. Ezt követően a polchoz sétál, ahol ehhez hasonló tartályok helyezkednek el. Az üvegekben nátronlúg álldogál, amit ő maga kevert ki, a folyadékban pedig emberi szívek úszkálnak. Kisebbek, nagyobbak, fiatalok. De egy valami mindegyikben közös. A tulajdonosuk megérdemelte a halált.


Szegény anyja jobb is, hogy nem érhette meg ezt, hogy drága egyetlen lányából mi lett. Arcvonásai érzelemmentesek, hideg procelán, akár a frissen esett hó, éppen ilyen jeges a szíve is. Mégis élettel teli, hála annak a temérdek vérnek, amit másoktól vesz el. Egy szörnyeteg lett belőle, aki semmitől se retten vissza. Az évek múlásával egyre több üveg lett a polcon. Azon az estén örökre megváltozott az élete és mindent maga mögött hagyott, kivéve egyetlen lényt. Kevin Frazier volt a kapaszkodója a valósághoz és a maradék lelkiismerete, ha egyáltalán van neki. Ő volt az, aki miatt azzá a szörnyeteggé vált, igy a lány úgy érezte az a legkevesebb, ha elviseli maga mellett és persze mindenre megtanitja, amire ő maga képes. Először mérges volt rá, hogy ennyire becsapta, hónapokon át a vérét szivta, mig a lány tényleg bele szeretett. Kihasználta, de arra egyikük se számitott, hogy ugyan olyanok lesznek. Bosszút állhatott volna rajta, de semmi esélye se volt, erre hamar rá kellett döbbenie. Úgy döntött inkább egy életen át bünteti a társaságával, az évek múlásával olyanná vált, mint egy levakarhatatlan kishúg, aki néha megjelenik a lakásán, birtokba veszi, majd eltűnik hetekre vagy akár hónapokra. Mégis titkon hatalmas szüksége van Kevinre, mert ha ő nem lenne teljesen elveszne a mámorban és egyik extázisból a másikba ugrana. Most mégsem akar minderre gondolni, mert az áldozata végre megadja magát és minden szempontból az övé lehet. Hónapokkal ezelőtt kezdődött, megfigyelte és követte milyen undoritó tetteket hajt végre, majd magához édesgette. Az áldozata azt hitte, hogy Tallulah a préda, amire ő vadászik, mert ezt akarta elhitetni vele a vámpir. Az este szenvedélytől túlfűtött és egyre közeledik a vég. Az együttlétük a tetőfokára hág a férfi képtelen figyelni a részletekre, elveszik a mámorban és éppen ezt használja ki Tallulah. Mikor a férfi elérne a csúcsra megváltozik a nő tekintete, előtör belőle a vadállat. Egyik kezével megragadja a tarkóját, annál fogva húzza ajkaihoz a nyaki ütőeret, hogy belemarjon, mig másik keze a mellkason, hogy egyetlen, mégis gyilkos mozdulattal áthatoljon a bőrön, szöveteken és húson egészen a lüktető szívig. Egyetlen pillanatra elfogja a mámor, nagyokat kortyol a vas izű, mennyei nedűből, amint eltelt, másik kezét kitépi a mellkasból a lüktető szívvel együtt. Úgy tesz, mintha ott se lett volna. Mindenhol pirulák és egy sörétes fegyver az ágy végében a férfi előző áldozatainak polaroid fotóival együtt. Senki se fog a vámpirra gyanakodni, ő pedig mint aki jól végezte dolgát haza siet, hogy a legtökéletesebb állapotban tudja megőrizni az utókornak. Gondolatban már a következő áldozatát keresi az ördögi démon, de ez a holnap gondja lesz, amint a feje a párnát éri, mégis pár óra után felkel.
- Keev, mégis milyen évet írunk? Van valahol telefontöltőd? - hangoskodik a konyhában egy szál férfi pólóban - feltehetően Kevin pólójában, mert egy szekrényben találta - és fehérneműben, miközben próbál kávét főzni.