Sors. Sokan mondják, hogy minden okkal történik, vagy hogy a sors akarta, hogy ez meg az történjen. Illetve még sokat hallani arról, hogy a párod is el van rendelve neked, akivel életed végéig együtt maradsz.
Én hiszek-e ebben?
Talán.
Igazából nem sok hitem van, nem akarok ilyesmikben gondolkodni vagy áhitatni magamat. Szeretek inkább két lábon állni a földön, a biztosabban hinni.
Mégis, egyetlen egyszer úgy éreztem, hogy talán a sors tényleg létezik. Vagy hogy valami ismeretlen erő mégis létezik a világban, ami nem az emberekhez köthető, ha nem valami máshoz.
Emlékszem, hogy az egyik nap a super marketben voltunk bevásárolni az aznapi vacsorára és a hétvégi ebédhez. Meg úgy az általános dolgokat beszerezni, amik kellenek még. Kivételesen az apámmal voltam, mert anyunak vissza kellett még ugornia a munkába. Apa persze folyamatosan a telefonját nézte, mert elküldte neki anya, hogy miket vegyen meg, hogy véletlenül se maradjon ki semmi sem, ismerte már, hogy elfelejtene valamit. Miközben nem figyelt, véletlenül neki ütközött valakinek. Illetve csak a kocsijának szerencsére, így nem történt különösen nagyobb baj. Apám persze rögtön bocsánatot kért a figyelmetlensége miatt és kicsit szóba elegyedett a másik szülővel. Ő sem volt egyedül, szintén a gyerekével vásárolt. Így utólag bele gondolva, kb egy idős lehetett velem az a fiú. Nem szóltunk egymáshoz, illetve nem is tartott sokáig ez a kis találkozás, de valami akkor arra kényszerített, hogy visszanézek rá és kövessem a tekintetemmel, amíg el nem tűnt a látotávolságomból.
Igazából ezt a mai napig nem tudom hova tenni, hogy mégis mi lehetett az az egész. Idősebb fejjel úgy voltam vele, hogy biztosan csak beképzeltem és nem foglalkoztam vele. Nem agyaltam ezen sokat és utána úgy sem találkoztam többet vele, hiába jártunk ugyan oda bevásárolni.
Az életem későbbi része nem annyira izgalmas. Vagy legalábbis szerintem sokáig nem az. Ha csak nem számítjuk bele azt, hogy tini koromban történt az, hogy erősebb késztetést éreztem a “rossz” felé. Nem is tudom, hogy hogyan fogalmazhatnám ezt… Alapjáraton nem kerestem a bajt, vagyis nem mindig. Eléggé magamnak való vagyok, nem volt soha sok barátom, sőt, talán egy sem. Furának tartottak, nem oda illőnek és talán pont emiatt is kötöttek belém sokszor. Arra viszont nem számítottak, hogy én megvédem magam és nem fogom szó nélkül hagyni, hogy elverjenek. Ennek mindig azt lett a vége, hogy én vertem el őket és egyáltalán nem bántam. Sőt, élveztem is, hogy valami rosszat tehetek, elvégre csak megvédtem magam, nem igaz? Ilyenkor mindig elborult az agyam és nehezen tudtam észhez térni.
Emiatt sok pszichológusnál megfordultam, mind próbálta kideríteni, hogy vajon miért vannak ilyen düh rohamaim, de végül soha nem derült ki a miértje.
A gimnázium után ugyan tovább tanultam valamilyen pénzügyi szakon, de közben minden féle meló végeztem diákként. Sokszor kellett munkahelyet váltsak, vagy az indulataim miatt, vagy azért mert volt, hogy elnyúltam egy kis pluszt, amit a fizetéshez tehettem.
A diplomaosztás után sem kerestem rögtön olyan munkát, amihez jó lenne a szakom, inkább pincérkedtem. Ekkor talált meg a mostani főnököm. Volt egy nő, aki gyakran járt abba az étterembe ahol dolgoztam és meglátta bennem a potenciált. A mai napig emlékszem a szavaira, ahogyan azt mondja, “kár volna ezt a helyes pofit és jó testet egy ilyen munkára pazarolni”. Megadott egy névjegykártyát, egy host club vezetője. Nem volt sok veszteni valóm igazából, így kipróbáltam magam és a mai napig ebben a munkában vagyok, itt, Mystic Falls-ban. Jelenleg is én vagyok a number#1 host. Hogyan értem el? Nem csak a külsőm miatt, mert ugyan az is kell, hogy imádjanak az ügyfelek, de szimplán soha nem szégyelltem annyi pénzt leakasztani róluk amennyit nem szégyelltem. Hiszen akik ide jönnek, azoknak van pénze, szórakozásra vágynak, én nekem meg pénz kellett. Tiszta haszon, nem igaz? Persze nehéz megtartani ezt a pozíciót, mert irigykedők és vetélytársak mindig is voltak, vannak és lesznek.